esett..és én csak kinéztem az ablakon....és tűnődni kezdtem...
Már megint esett. Az ablakomból ülve szemléltem a természet ajándékát: a szapora esőt. Az esőcseppek úgy kergették egymást, mint megannyi pillangó tavasszal, ha a friss virágillat előcsalogatja őket. Tavasz… Tavaszi eső… Túl bolondos, túl szertelen. Annyira szertelen és szeleburdi, hogy az utóbbi időkben többször is meglátogatta már földünket. Elmosolyodtam, becsuktam szemeimet, és a lelkemmel láttam mindent. Füleimmel hallgattam az ütemes kopogást. A levegőbe beleszagolva megcsapta az orromat az eső illata. Csak lassan kúszott fel az orromba; ázott növények- gondoltam. Ekkor ráeszméltem: még mindig esik. Mindig máshogy, egyszer szemerkél, másszor szapora, mint a kisállat szívverése. Bekapcsoltam a zenét. A bágyasztó ír dallam körülölelt, akár csak az eső gyönyörű képe. Szakadatlanul esik. De nézd, a távolban épp most ereszkedik le a fáradt Nap. Az ég alja szürke és kékes színben egyesülve játszadozik, s aki ezen tovatekint, látja, hogy hátrébb lassan vánszorog lefelé. Az ég alját bíborszínűre festi. A narancssárga szín megelevenedik, mintha a tűz lángnyelve pattanna ki a kályhából, olyan vadul és erőteljesen törekszik elő. Lassan a felhők alá csusszan az erőtlen Nap. Az ég alja izzik, mint a parázs, mely fáradt lánggal ég. Még utolsó erejéből felragyog aranyszínben izzó korongja, méltóságot követelve. Gyönyörű volt. Az ember szebbet nem is kívánhatna, bár az eső még mindig esett. A zene lágy dallamokba foglalta az ír érzésvilág lényegét. Ahogy kidugtam a fejemet, könnyedén lehunytam szemeimet. Lágy huppanással egy esőcsepp halt meg pilláimon… A gondolatomat hirtelen máshova röpítette a zene. Megnyílt az út, és már máshol voltam. Körbe fordultam, hol lehetek… Egy csodálatos erdőben. Tábortűz ropogott a tisztás közepén, emberek beszélgetnek. Lárma, zűrzavar, a hideg levegő illata, mely frissen gyújtott fa illatával keveredve szállt tova. Ha a hátam mögé néztem, a vizes talajú, moha pázsittal borított erdőt pillantottam meg, mely éjjel ugyanúgy lepihent, mint bármi más. Csak az emberek voltak ébren. A zaj, amit csaptak, a kacajok sorozata csalogatóan hívogatott engem. Nagy levegőt vettem. Elindultam. Távolról már észrevettek, és izgatottan várták, ahogy közeledek. Hirtelen mindenki arcára mosoly ült ki. Az egyik férfi felállt, és felém nyújtotta kezét. Belenéztem smaragdzöld szemébe. Rabul ejtett a pillantása. Lassan nyúltam keze felé, és hirtelen megtörtént. Minden lelassult. Kezeink egymásba csúsztak, és maga felé húzott gyengéden. Most már értettem, mit akart. Mindenki felállt, csatlakoztak hozzánk, és egy kört alakítottunk. Megszólalt a hegedű szertelen, vad hangja. Felcsendült a hárfa és a dob ritmusos lüktetése. Miközben a zene szólt, a lángok szilajon pattogni kezdtek, mintha csak a lelkünk irányította volna őket. Táncoltunk. Mindannyian a tűz körül, és a tűz is körülöttünk. Csodás érzés volt, ahogy a tánc energiája átjárta a lelkem minden zegét- zugát. Szívem legrejtettebb szintjeihez eltalált, ami mámorító érzéssel töltött el az egyesülés pillanatában…. Megszűnt az idő, a tér, csak mi voltunk a természetben. Hirtelen minden elhalkult, és lassulni kezdett. Szomorú lettem, nem akartam, hogy vége legyen. De ez még csak a kezdete volt mindennek. A körből kiállt mindenki és elmentek. Csak én voltam ott a természet lágy ölén és a tűz. Egyedül maradtam. Rendületlenül néztem, ahogy lassan pattog a tűz szikrája, és ahogy egyre erőtlenebbé válik. Végignéztem hogyan kapkod a levegő után, hogy tovább élhessen. Végül feladta küzdelmeit, és megadta magát a dicső természetnek: kialudt a parázs is. Csönd lett és sötétség; dermesztően hideg. Hirtelen valaki puha mozdulattal megérintette a vállamat. Ő volt az. Szólni akartam hozzá, de elmosolyodott és az ajkaimra tette mutatóujját. Megállt bennem a lélegzet, nem akartam többé beszélni. Leült velem szembe, törökülésbe. Nézett rám. Néztem rá. Nem tudom mi járhatott a fejében, de még ha ki is tudtam volna olvasni, most nem voltam rá képes. Túl szűzies pillanat volt. Smaragd zöld fagyos tekintetével magához láncolta a tekintetemet, s megtörte a csendet: Gyere velem! S én engedelmesen követtem őt. Kivezetett az erdő sűrűjéből, azután egy tóparthoz értünk. Leült, én leültem mellé. Nemsokára új látogatót köszönthettünk társaságunkban, a magányos, elegáns, csendes Holdat. Ezüstös fénye a mellettünk csörgedező patak habjain tükröződött. Minden csillogott, s a holdvilág selymes fényében fürdött. Ott ültünk, és csak néztünk egymásra. Te, meg én…. Emlékszem a képre, ahogy az ezüstös fény simogatta az arcodat, s azon végiggördülve csókot hagyott az ajkaidon. Kinyújtottad a kezedet felém, s én lassan megközelítve azt, a tenyeremet a tenyeredhez nyomtam. Éreztem ujjbegyeid melegét, a benne csörgedező kis erek lüktetését. Éreztem, ahogy tekinteteddel levetkőztetsz. A szíved dobbanásai egyre gyorsabban ütötték ki az ujjaid hegyén a bőrt, tudtam, hogy kalapálsz, annyira kívánsz. És ekkor megadtad a jelet. Lelkemen a boldogság és az elégedettség hulláma futott át. Közeledtél felém. Egyre közelebb hajoltál, s megálltál egy pillanatra. Láttam, ahogy a puha szád megduzzad a vértől. Csókod az ajkaimra lehelted, mily’ édes volt e pillanat! Majd kinyitottad szemed, amiből csak úgy szikrázott a boldogság és az izgatottság világoskék lángja. Ezután már sokkal határozottabb mozdulatokkal nyitottam feléd. Hajadban az ujjaim játszadoztak, mint a lágy szellő a virágokkal, majd megcsókoltalak. Kezed testemhez ért és zarándokútba kezdtél. Végig simítottad a hasamat, majd a derekamat. Hirtelen arra eszméltem, hogy a fű felé dőlünk. Lágy huppanással a mohatakarós földön találtuk magunkat. Csodálatos érzés volt. Egy könnyed mozdulattal mellém heveredtél, és együtt néztük a csillagos eget. Összetalálkoztak a tekinteteink, elmosolyodtunk, mikor megszólaltál: Na, majd ha abbahagytad az érzelgősködést, kinyomom az ipodom. Addig zenét hallgatok. Nagyot sóhajtottam, és megböktem a vállad: Ennyi volt. Vége az érzelmességnek………
Schnabel Annabella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése