A hét út

Az írógép magányos kattogása törte meg a halotti csöndet a sötét szobában. Jelekkel telefirkált papírok, a falról omladozó vakolat és vér, valamint, a szakadozott függönyök lágy lengedezése ölelte körbe az ágyon görcsösen összegörnyedő testet. A hátsó szobában valami láthatatlan erő dolgozott, talán a sors, vagy Isten, az írógép mögött. A papíron két szó állt, amit mire legépelt a szerzője, a másik szobában szenvedő test felordított. A két szó a láthatatlan mártírság volt.

Ahogy a férfi ült a papír és a tinta felett a félhomályban, megint megrohamozta a szokásos, gyötrő belső kérdése: „Érdemes-e alkotni? Kinek? A kietlen tájnak? Az értékvesztett, reménytelen embereknek?”
De J. mindig talált valami kiskaput a reménytelenség alól, így mindig kitartóan írt, hittel és reményekkel telve, a szeretet oldalán. Nem akarta feladni. Elveit a rothadó táj, a korhadó fák, és a kén színű felhők sem győzték le, akárhányszor körbetekintett rájuk régi teraszáról. Ha egy kicsit elbizonytalanodott emberi küldetésében, bíztatni kezdte magát, hogy győznie kell maga és Isten felett még egyszer, ha már elsőre nem sikerült.
Az író aznap a szokásosnál ingerültebb volt. Nem elégítette ki az alkotás vigasza, úgy érezte, hogy valami nagyobb dolgot kell véghezvinnie, mert ez így kevés. Ahogy bement a házába, magára vágta a szakadt szúnyoghálós ajtót, leült a konyhában, egy recsegős székre. Végig nézett a szobán, és magán is gondolatban, mire hirtelen rávágott egy óriásit az ebédlő asztalra, amiből hatalmas roppanás, és por szállt fel. Ráborult az asztalra, és zokogni kezdett, könnyei a porral egyesültek. Hideg levegő nehezedett rá a csontos emberi testre, ami lassan megadva magát az álomnak-elernyedt.
Vakító fehérség - amit a szem képtelen megszokni -, valamint lágy zene mászott bele J. fülébe. Hideg, havas szél lengedezett, ködös felhők környékezték őt. Váratlanul nagy erő kényszerítette testét a meghajlásra, amivel ha akart volna, akkor sem tud szembeszegülni. Nagy szél kerekedett, sötét felhők csomósodtak, villámlani kezdett, mire egy mély, dörgő hang hozzászólt:
- Fiam!
-„Biztos csak a felhők dörögnek”- nyugtatta magát J.
- Én szólok hozzád- felelte az előbbi hang, kevesebb szigorral.
- Ki vagy te? – kérdezte J. ijedten, és fejét próbálta felemelni, de a láthatatlan erő, még mindig uralkodott a teste felett.
- Én vagyok a láthatatlan, én vagyok az elfogyó, a bőséges, a halhatatlan, a halandó… Az, aki örökké teljes.
J. érezte, hogy ki előtt áll,és ennek tudatában feltette azt a kérdést, amire imáiban mindig is szeretett volna választ kapni.
- Miért fordultál el tőlük?
Kis hallgatás után – mintha gondolkodna a Mindenség-, így felelt: - Miközben én mindent megadtam nekik, folyamatosan elfordultak tőlem. Feleslegesen adtalak nekik téged, a fiamat, és megannyi prófétát. Hány ember szenvedése volt fölösleges, miközben az ember önkényesen hazudott a nevemben, sőt, akár gyilkolt is.
- De, hisz te vagy a Mindenható. Atyám, ezt régebb óta tudtad, hogy ide fognak jutni a teremtményeid. Akkor még is, miért alkottad az embereket? Pár évezrednyi gyönyörködés számodra csak egy-két pillanat.
- Amióta emberi testben vagy újra a Földön, te is sokat felejtettél, fiam… Miért sírtál lenn? Te is tudod, hogy akikért sírsz, nem érdemlik meg a könnyeidet.
- Miattad sírok, Atyám! – J. erőt vett magán, és apja szemébe vájta könnyes tekintetét. – Elegem van abból, hogy nem engeded, hogy segítsek! Elsőre sem tehettem semmit szabad akaratomból. Könyörgök, most, adj egy esélyt nekem. Én tudom, hogy vannak akik még őrzik a szeretetedet, és értük érdemes harcolni. Ha már páran vannak, az elég ahhoz, hogy a többi emberhez is eljusson az értelem. Felemészt a tehetetlenség.
- Túlságosan vakon követed a halott eszméidet, Fiam. Ha velem így tettek, veled miért tennének másként?
- Csak adj egy esélyt, és meglátod, hogy nem hiába alkottad meg a világot. Engedd, hogy bizonyítsak előtted, sok ember nevében, és a magaméban is.
- Halld a feltételeimet – szólt lassan, kimérve az Úr: - Minden egyes megtérített lélekkel, bizonyítod előttem a remény értelmét. Viszont, minden egyes csalódásért, olyan fájdalmas jelet kapsz tőlem, amit én kaptam, amikor csalódás ért. Ha végül a saját hited is meginog, átérzed az én teljes fájdalmamat.
Hirtelen J. teste megrándult, kipattant a szeme, és ébren volt. Ott feküdt koszosan, ám reményekkel telve, az asztalon. Felpattant, zavartan berohant a hálószobájába ahol az öreg macskája, Matuzsálem aludt. A nagy hangzavarra az állat, idős korát meghazudtolva pattant fel a szakadt díványról.
Felkapta bőr táskáját, amit az idő foga keményre rágott, beledobálta jegyzeteit, és kirohant a házból. A ház fala mellől felkapta régi, rozsdás, kopott kerékpárját. Mielőtt azonban felült volna rá, fejébe húzta kopott kalapját, amit gondosan leporolt. Az óváros felé vette az irányát. Még egy utolsó pillantást vetett szülőházára, mi bölcsője volt.

Az út hosszabb volt, mint tervezte. A szél szemébe fújta a port, amit a kiszikesedett földről kapott fel. Minél nehezebb volt a tekerés, annál inkább nőtt benne a bizonyítási vágy. A hold ezüstje, bíborosan kacsintott ki a sötét-lila felhők mögül, amikor megérkezett az óváros kapujához. A romokat lágyan simogatta a hold fénye. Ahogy behajtott a városba, már a megszokott látvány fogadta: Üres, düledező házak, omladozó, korhadt deszkák a földön, és síri csönd. Néhol egy-egy olcsó petróleumlámpának a fénye pislákolt a verandákról, jelezve a túlélők számát.
A távolból egy régi zongora hangja úszott át a hideg levegőn. A lassú, nyugodt dallam csábítóan hívogatta J. lelkét egyre közelebb magához.
Ahogy odaért a házhoz, bepillantott a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón, ahonnan sárgás fény áradt ki. A zongora előtt egy őszülő öregasszony ült, ujjai halvány színe egybefonódott a megsárgult elefántcsont zongorabillentyűkkel. A nő lassan –anélkül, hogy megszakította volna zongorajátékát- hátranézett, rövid pillantást vetett a férfira, majd visszafordult.
Kis idő elteltével, recsegős hangon megszólalt:
- Nem értem, miért nem megy úgy ez a darab, mint régen… Régen sokkal egyszerűbben ment minden. Nem volt semmi ennyire szürke… Bárcsak … A bárcsak a világ legszomorúbb szava… Bárcsak újra, úgy tudnék játszani, mint rég… akkoriban még sokkal több érzelemmel játszottam. Mára pedig semmi más nem jutott nekem emlékül,csak a régi önmagam után érzett irigység.
- Hogy szólíthatom, asszonyom? –kérdezte a férfi.
- Invidia a nevem. Mit keres itt? – vágta oda neki recsegő, közönyös hangon.
- Szóval, úgy érzi, hogy nem sikeres? Kikopott a régi önmaga? Megengedné, hogy leüljek maga mellé?
Az asszony szigorú tekintettel maga mellé pillantott a székre, ezzel jelezve engedélyét, a kérdésre válaszolva.
A férfi leült az asszony mellé, a zongora tetejére lerakta a táskáját majd előhúzott belőle egy kottát. Rárakta a kottatartóra, ahol kicsit kisimította gyűrődött, sárga papírdarabokat. Levette a kalapját, rátette táskája tetejére. Majd elfojtott sóhajtással, félénken kinyújtotta a kezét, és leütötte az első hangot. Aztán a másodikat, lassan melléemelte a bal kezét a jobbnak, és játszani kezdett. Kíváncsian emelte fel a tekintetét, miközben játszott. Invidia, lehunyta a szemét, majd hirtelen összeszorította száját, arca elsárgult, izmai megrándultak, és rácsapott a zongorára. – Hagyja abba! –ordított fel. Önnek megy, nekem miért nem? Elegem van az ilyen emberekből, takarodjon ki a házamból.
- Kérem, ne, - ugrott fel a székről J. – én csak segíteni szeretnék, hölgyem. Ez a dal a szív dallama. Nyilván ön is ismeri a darabot. –hirtelen elugrott a férfi a felé repülő üveg elől- Nézze, hölgyem!! Kérem, fejezze már be, erre nincs semmi szükség. Itt hagyom a kottát, és csak annyit kérek öntől, hogy próbáljon a szívére hallgatni, és a kiszáradt magjait az érzelmeinek, próbálja megöntözni, régi szép emlékekkel. Próbálja szeretetből játszani a darabot… Elhiszem, hogy nehéz, ilyen körülmények között, de hinnie kell nekem. Ez a saját érdeke.
- Nem hiszem el, hogy jó szándékkal jönne, önt is a saját érdekei vezérlik, mint akár csak engem is, tűnjön el innen- Invidia szemei csak úgy lövellték a szikrát.
Ahogy kilépett az ajtón J. felnézett a holdra, és hasogató fájdalmat kezdett érezni. A fájdalom térdre kényszerítette, ujjaiban feszülést érzett, és a rostok szakadását. A hold ugyanolyan idegenen nézett rá, mint amikor megérkezett, de nem volt ereje gyönyörködni benne… Melegség folyt a kézfejéről, s amikor ránézett, olyan vörös volt a vére, mint a hold, abban a pillanatban. – „ Megérkezett… ez volt az első”- mondta, ahogy rátekintett a vonal alakú sebére. Amikor a fájdalom alábbhagyott, a hold újra a szokásos fényét árasztotta a kihalt sikátorokra. Behúzódott a férfi az egyik erkélyhez, kartonpapírokra feküdt, s lassan elaludt.

Másnap reggel, valami nedves, fura érzésre ébredezett J. a verandán. Ahogy kinyitotta a szemét, egyre inkább körvonalazódott neki a nagy barna folt, amit látott. Egy kutya nyalogatta sebes kezét, amit nem kötött be. Lassan feltápászkodott, majd felült az kutya mellé. Macskáján Matuzsálemen kívül ,évtizedek óta nem látott állatott, csak fényképekről. Magához ölelte a kutyát, majd szomorúan a szemébe nézett; a kutya már vak és öreg volt.
- Hát te, merre hagytad a gazdád? Biztos éhes vagy…Gyere, kövess –közben felállt, és intett a kutyának- , keresünk neked valami ennivalót.
Ahogy poroszkáltak ketten az utcákban, hirtelen az egyik sarokban egy embert pillantottak meg, aki egyik kezével álmában is koldult, a másikban, meg egy fél kenyeret szorított koszos rongy ruhájához. A kutya, elkezdte a kenyeret szimatolni, és nyalogatni. Ám a koldus álmából megérezhette, hogy valaki meg szeretné kóstolni a kenyerét, így rögtön felugrott, és ráordított a kutyára. Majd lassan végighordozta tekintetét a férfin.
- A kutya magával van? –kérdezte undorral.
- És ön kivel van? Ennyire éhes? Mióta nem evett?
- Én magam vagyok, semmi más nem jutott nekem öreg koromra, csak a koldulás, és a más után való takarítás, ételben-italban egyaránt. Esetleg ide tudná nekem hozni onnan, abból a hordóból a kukoricakását?- kérdezte nyájasan a koldus.
- Miért nem elég önnek az a kenyér, ami a kezében van? Máris többet akar? A kutyától bezzeg sajnálta az imént…
- Most kioktatni van itt engem, vagy segít is valamiben? –szólt rá zsörtölődve. –Esetleg tudna adni egy kis pénz, vagy egy szál cigarettát?
- Ha adok…- nyúlt higgadt, kimért mozdulattal a táskájához- akkor ad a kenyeréből ennek a kutyának? Vagy legalább meghallgatja amit mondok?
- Hogyne- felelte nyájasan, és szolgálat készen a hajléktalan.
J. kivette az ezüst cigaretta tárcáját, amin megcsillant a fáradt Nap sugara, ami még jobban felkeltette a koldus érdeklődését. Halk kattanás után, odanyújtott egy szál cigarettát az embernek. Leült mellé, előhúzta a gyújtót, és farkasszemet nézve az öreggel meggyújtott a cigarettákat.
- Nézze, uram – közben beleszippantott egyet a cigarettába-, felesleges aggódnia azért, hogy nem lesz holnap mit ennie, hisz akár, most ebben a pillanatban, meg is halhat. Miért félti ennyire ezeket a dolgokat? Istennek köszönheti egyedül, hogy féltheti még a koldult, összegyűjtött ennivalóit. Ahelyett, hogy adna belőle a rászorulóknak, és hálát adna azért, hogy még él, ahelyett mohón halmozza maga köré az ételeket. Ott ni –mutat az egyik kartondobozra-, abban mióta ott áll már az a csirkecomb? Nézzen magába könyörgöm, és gondoljon egy kicsit abba bele, hogy másnak nagyobb szüksége van rá, mint önnek. Kérem, hallgasson a szívére… Látja ezt a kutyát? - megint, lassan beleszív J. a cigarettájába-. Ez az állat rosszabb állapotban van, mint maga. Adjon neki egy kis ennivalót.
- Na… hát ha ilyen szépen kéri, talán adok neki.
J. reményekkel telve, mosolyt eresztett az öreg felé és megkérdezte: - Megtudhatnám a nevét, uram?
- Hát…itt a városban, csak Gulának szólítanak. –válaszolt a koldus, majd egy kis darab kenyeret oda ad a kutyának.
- Hihetetlen, önző alak!!! Azt hiszi, ennyi elég a kutyának? Ennyi telik ki önből? Nagyon remélem, hogy egyszer a helyes útra tér- azzal felállt, és a kutyának jelezte az indulást-. Gula önmagában morogva próbálta bizonygatni az igazát, amit már maga sem hitt el. Az öreg hirtelen a hátat fordító férfi után dobott egy üveget, ami épp a vállán találta el J.-t , fájdalmas sérülést okozva.
-„ Ez volt a második…”- halkan jegyezte meg a férfi, a fájdalomra ügyet sem vetve.

Ahogy tovább sétált J. és a kutya, hirtelen fura szag csavarta az orrukat. Bepállott festékszag terjengett az egyik ház nyitott ablakából. Mivel ez elég szokatlannak ígérkezett, J. a kutyát kint hagyva, bement a házba. Amikor benyitott, bizarr, ellentétekkel teli képet tárt elé a szoba: rendetlenség, rég beszáradt ecsetek a földön, festék foltok, asztalon és a földön is heverő képek. A festmények hátborzongató igényességgel mutatták be a valóságot. Mindegyik képen egy aláírás volt rajta: Ira .
J. beljebb haladt, a lépcsőig, ami hívogatóan tekintett rá. Halk léptekkel hagyta maga után sorra a lépcsőfokokat, s amikor a lépcső tetejére ért egy zokogó fiatal fiút látott, egy vászon mögött ülni.
- Engedd, hogy segítsek rajtad- állt meg egyenesen a férfi az ajtóban, könnyes szemmel.
A fiú hátrafordult, szemei véresek voltak, hatalmas könnyek mosták néhol festékfoltos zsenge arcát.
- Senki sem tud. Már senki sem tud. –felállt,s folytatta- Már a jó Isten sem tud. Sose néz ránk, engem elhagyott. Sorban hagy engem itt mindenki. Folytonosan csalódnom kell-, üvölti a fiú.
- Nézd… Ira? …Nem kell, hogy így legyen, nyugodj meg és szedd össze magad.
- Így hívnak… Nem kell, hogy így legyen, valóban, de így van. Ez ellen nem tudok mit tenni – a fiú dühösen, őrjöngve felborította a festőállványt, és az ecsetet a földhöz vágta.
- Engedd el a dühödet- lép hozzá közelebb J.- és nézz szembe az élet sötét oldalával. Ne nyugodj bele. Tégy ellene. Ne engedd, hogy elragadjon a harag, hisz az csak téged emészt fel.
- Persze, sokat tudsz te is a halálról, a baráti árulásról, és a fájdalmakról. Nem tudod, milyen egyedül harcolni ellene. Elegem van, tűnj innen!- üvöltötte Ira, miközben lökdösni kezdte a férfit.
- Legalább, csak egyszer próbáld félretenni a dühödet, kérlek… és meglátod, rátérsz a helyes útra. - szólt hozzá J. ,miközben elhagyta a házat.
Mire kiért a férfi, a kutya már nem volt ott. Nagyon szomorú lett, mivel senki sem képes meghallgatni, még az sem, aki szintén olyan fájdalmakban szenved, mint ő. A férfi őrjöngött a váratlanul a lábába csapó éles fájdalomtól, annyira, hogy összecsuklott, mert teste nem bírta a kínt. – „ Tudom… Uram, tudom ez a harmadik, de nem tántorít meg a fájdalom”- gondolta magában, miközben bokáját szorította erősen, s amikor levette kezét egy pillanatra a sebről, nem lepte meg, hogy véres volt a keze. Hátára fordult, pihennie kellett.

Mire beesteledett, rá tudott állni már a bal lábára is, bár a fájdalom miatt, csak bicegni tudott. Nem ment sokat, mire egy olyan épület elé ért, amit pontosan ismert. Bódító illat, kevély kacarászás, és vörös fény dőlt ki a házból. Felismerte, így előre elgondolta, miként fog bent érvényesülni. Amikor bement, mindenki végignézte, ő viszont senkire sem figyelt. Egyenesen a pult felé ment, levágott a fogadós nő elé három ezüstöt, leszegte a tekintetét. Remélte, hogy nem kell szóba állnia a romlás bálványával.
- Uram, volna szíves a kalapját levenni?- érdeklődött a nő.
- Nem. – a férfi lassan emelte fel a tekintetét. Az asszony kibuggyanó melle, elhízott alakja, eléggé taszító látvány volt a férfi számára ahhoz, hogy csak egy pillanatra nézzen rá a torz, női arcra.
- Jól van, ennyi pénzért, a négyes szobába menjen.

A férfi szó nélkül átviharzott a szobán a tivornyázó emberekkel nem törődve, fel a lépcsőn. Jobbra kanyarodva, nem sok választási lehetőség közül hamar megtalálta a négyes szobát. Lendületesen benyitott, az ágyon egy részeg kurtizánt talált. Lerakta a pénzt a fésülködő asztalra, egy üveg rossz minőségű bor mellé. Amíg a nő hempergett az ágyon ide-oda, ő halkan kutatni kezdett az asztalon. Megpillantotta a hölgy fanyelű hajkeféjét, aminek a markolatában egy kopott név volt olvasható: Luxuria.
A férfi letette a kalapját, táskáját, és odahúzott az ágyhoz egy széket. Amikor a nő észrevette, kéjesen kezdte megkörnyékezni a férfit. Lassan a nadrágjához nyúlt, ajkába harapott, és nevetgélve kereste J. tekintetét, aki mind ezek ellenére, kicsit bosszankodva, leszedte magáról a nő koszos kezét. Megköszörülte a torkát, ugyanis zavarban érezte magát.:- Hmm…Luxuria?
- Tessék? Mit szeretnél kérdezni? Inkább a szavak embere vagy?- kérdezte gúnyos kacajjal a nő.
- Az, hogy kéjelgésbe fojtod az életed, sehová sem vezet. A kínt, elviselni sem bírod, ezért fojtod magad lelkét a borba. – válaszolta hidegen a férfi.
- Ugyan már, mit tudsz te a kínról? Milyen kín?- s közben kínos nevetésbe kezdett a hölgy.
- Valóban… elviselhetetlen lenne számomra is a tudat, hogy ha senki sem szeretne engem igazán. Pontosabban, aki szeretett volna, Ő hozzá sosem fordultál. Megelégedtél a paráznaság kényelmével, sosem szorítottad emberi korlátok közé vágyaid, s így a telhetetlenséged mélyre húzott téged.
A lánynak a szemei elkerekedtek ezekre a szavakra, s lassan fátyolosan kezdtek csillogni a barnás szemei. Látszott a száján, hogy szeretett volna valamit mondani, de elcsukló hangon nem bírt semmit sem mondani, összeroskadt az ágyra, és üvöltött fájdalmában. Akárhova hordozta fel-fel bukkanó tekintetét, nyugvásra nem lelt… csak ordított, és zokogott.
A nagy zajra feljött a pultos asszony, s lármát, csörömpölést csapva kiterelte J.-t a szobából. A lányt lefogta aki tiltakozóan ordított a férfi után, mentve saját helyzetén: - Én sosem akartam,hogy így legyen, nem tehetek ellene semmit már, erre ítéltek.
Ahogy haladt a lépcsőn lefelé a kiabálás tompult, a levegő egyre hidegebb lett. Amikor leért a lépcsőn, már számított arra, ami fogadta: Körbeállták a férfiak, mindannyian megvető tekintettel néztek rá. Előrébb lépett az egyik a sorból, leköpte és így szólt hozzá: - Ma te leszel a negyedik, akit helyre kell tenni.
- A negyedik… tudom.
Hirtelen az ablakokon beszűrő tört fény kialudt. Sistergő, kopogó zaj terítette be a helységet. Egy sebhelyes arcú ember erős léptekkel indult meg a férfi felé, elővette pisztolyát, tarkón ütötte őt. A többi részegedett, rosszéletű ember –a vezért követve- a földön rugdosni kezdték a magatehetetlen testet. A félholtra vert embert, kidobták a sáros udvarra a szemetek közé, amit a nagycseppű zuhogó eső figyelt. A hideg víz a férfi arcába hullott, életre hívó jelként. Eszmélés nehézségét támogató hasító fájdalom nyilallt bele az oldalába a férfinak. Kevés erőt merítve felemelte a véres fejét. Véres sarat köpött ki maga elé, majd nagyot sóhajtott, mire szeme összeszűkült a fájdalom alatt. Hátára átfordult, s rögtön a bordáihoz kapott. Levegővételét halk sistergés kísérte, és a szenvedés mély érzete. A távolból, homályosan csattogó közeledő lépteket hallott. Egy erősebb kéz megragadta vállánál, s ennek az erőnek megadva magát elvesztette eszméletét.

Alma és fahéj illat mászott le lassan a férfi orrán. Kellemes, sárgás szűrt fény simogatta szemét. Oldalra fordította fejét, s ahogy kinyitotta dagadt szemeit, lágy vonalakkal körbevett férfit látott a széken ülni. A férfi arcát nem bírta kivenni, de látta, hogy kezében egy régi, kopott rózsafűzért szorongatott, fejét térdére hajtva. Halk morajlást hallott alászállni az alak szájáról. Szemeit körbehordozta a szobában; vastag, csöpögő viaszú gyertyák világították körbe a meszelt falakat. A férfi mellett, az asztalon egy ezüst tálca volt kikészítve, rajta rongyok, ami mellett egy kancsó pihent. A pap amikor észrevette hogy a sérült ébredezik, lassan, halk léptekkel odaült mellé az ágyhoz és kötéseit gondos mozdulatokkal kezdte lecserélni. A pap aggódó tekintettel nézett az idegenre, s lassan ébresztgetni kezdte.
- Mi történt önnel fiam?- simította végig a férfi homlokát az atya. A férfi szándékai ellenére, képtelen volt megszólalni, szavai a morgás és a nyögés enyészeté lett. A pap amikor levette a kötéseit, arca elborult.
- Teremtőm… ezek stigmák…- akadozott hangján nem bírta befejezni elkezdett mondatát. Amikor a férfi táskájára nézett, elkerekedett a szeme. Szemei ugráltak a félelemtől a bőr vésésen.
- Az nem lehet, hogy maga lenne J…- a férfi hangja elcsuklott. - Tudja fiam, én Acedia atya vagyok, és évekkel ezelőtt láttam álmomban önt. Mondták, hogy jönni fog. – mentegetőzve a pap hirtelen térdre rogyott,s folytatta: - Ha tudom, hogy az mind igaz amit ott látok, akkor…talán nem tartana itt ez a város.
A pap hirtelen felszakadozó zokogásba kezdett, mire a férfi a fejére tette a kezét.
- Nem csak a maga hibája… De… még tehet ellene. Ne fordítson többé hátat a gyülekezetének, Acedia. Az elkényelmesedés, amit megengedett magának még jóvátehető.
- És mégis, ki hallgatna meg?- nézett fel a pap, könnyes szemeivel. –Soha senkit nem érdekelt a prédikációm, már a hitemet is elvesztettem. Ez így mindenkinek sokkal könnyebb.
- Néha a fájdalmas, nehezebb utat kell választani atyám.
- A saját érdekemben nem lépek soha többé a nehezebb útra. Itt már senki sem segíthet. Sőt arra kérem önt, hogy ebbe avatkozzon bele. Sokkal több ember sérülne, mint azt gondolná. Többet ártana egy nagy változás, mint használna. A segítségemet is pusztán a normáknak köszönheti, de egy kutyán is ugyanígy megesett volna a szívem. Pár nap múlva felgyógyul. Utána kérem hagyja el a házamat.
- Higgye el, még tud változni. - tette hozzá reményekkel a férfi.
- Nem kívánok.
- Akkor legalább annyit mondjon meg Acedia atya, hogy a városnak hol találom meg a vezetőségét?- kérdezte csüggedten a férfi, miközben próbált feltápászkodni.
- Haladjon végig a főutcán… Egy viszonylag szép épületbe találja meg őket majd. A vezetőség évek óta a vérünket szívja, s fényűzésben élnek. Ide érezni a lelkük romlásának a szagát… De kérem, még maradjon, súlyosak a sebei.
- Bort iszik, vizet prédikál, atyám. Nem kívánok maradni.
J. lassú léptekkel, összeszedte a dolgait a szobában, majd a lépcsőn felbicegve, otthagyta az egész életét elhenyélő papot.

Nem kellett sokat gyalogolnia, hogy megpillantsa a romok közül kiemelkedő épületet. Ahogy közelített, egyre jobban érezte az erősödő fájdalmat, ami testét teljesen uralta már. Az ég kitisztult felette és erős, perzselő fény ereszkedett vállaira. A meleg miatt, megfosztotta magát felső ruházatától, térdre ereszkedett, s sírva fohászkodott az Úrhoz. Érezte, hogy imái csak erősítik a perzselő fényt, ami alászállt az égből. A férfi nem adta fel, kitartóbban fohászkodott, mert tudta hogy megérdemli ami következik. A menny sugarai hátába égették az ötödik jelet. J. hátán a bőr sisteregve barnult be,s fájdalmak kísérték a bőr összehúzódását. Amikor befejezte az imáját, felállt, s a kínokkal nem törődve egyenesen beindult a palota felé. Szeme vérben forgott a dühtől, de ez csak elszántságát növelte.
Berúgta a hatalmas szuvas fakaput, s egyenesen felfelé tartott. A belső udvaron álló, mállott kődarab a hajdani szökőkút része volt, s a fekélyes pompát jelzője. Felment a lépcsőn, útját leszakadozó ruhadarabok kísérték, s bement egyenesen a nagyterembe, ahol épp dőzsölő lakomát rendezett a hajdani király,és királyné. Amikor megállt, megfagyott a levegő a teremben. A király néma tekintettel kiküldte az asszonyt az oldaláról, aki sértődve hagyta el a tárgyakkal zsúfolásig telehordott termet.
- Hogy lásd kegyemet, egy mondatot engedek meg neked, hogy szólj.
A férfi maga mellé köpött, s így szólt: - Nem a kegyed kell. A saját és más érdekében tanácsolom, hogy szolgáltasd vissza mondjuk ezt, –s rámutatott egy ládára- a zongorista öregasszonynak. Vagy például, itt ezt az adag festményt, amit önkényesen elkoboztál a festő fiútól. Nem is beszélve a nehéz adók alatt nyögő, romló néped pénzéről. Neked semmi sem elég?
- A világ összes kincse sem. De ha az már nem lehet az enyém, próbálok abból gazdálkodni, ami van.
- Hogy nevezik erre felé azt a lecsúszott uralkodót, aki mindenkit kifosztogat saját kapzsiságának csillapítására?
- Hogy a nevemre lennél kíváncsi, te paraszt? Avaritia vagyok. – nézett rá a király várakozóan. - Na?
- Tessék?
- Térdre ereszkednél?
- Mégis, ki előtt? Ösztöneik által vezérelt állatok előtt, nem hiszem, hogy szokás lenne. - válaszolta félszeg mosollyal a férfi.
- Akkor meg mire vársz? Távozol? –kérdezte ingerülten a hajdani uralkodó.
- Hallgasson meg, kérem.
- Tán eddig nem azt tettem? Mégis ki vagy te, hogy ilyen hangnemben letámadsz, bírálod az ÉN életvitelemet, és még azt kéred, hogy hallgassalak meg?! – üvöltötte a zsugori zsarnok.
A lármára betoppant a felesége, aki hisztérikusan védeni próbálta az urát:
- Ön azt sem, tudja, mennyi jót tett ezért a városért a férjem. Igazán büszke vagyok rá. A sok zavargás ellenér egyben tartja a népet.
- Nézzen körbe… milyen áron tartja mégis egybe? Tévképzetekbe ringatta magát rég asszonyom, a büszkeség elvakította önt.
- Én márpedig joggal vagyok büszke, hiszen kékvérű vagyok, és én vagyok az úrnő. Ön egy senki, aki idejön minket háborgatni alaptalanul. –ripakodott rá a nő.
- Superbia, légy szíves, fáradj ki innen. - szólt rá a férje kemény hangon, ingerülten. – Ezek az ügyek nem tartoznak rád.
A nő engedelmesen kiment, de még mielőtt rázárta volna a magas fehér ajtót a teremre, szúrós tekinteteket szórt a hívatlan vendégre.
A zsarnok borús arccal útjára bocsátotta a férfit:
- Tűnjön innen, hordja el magát, amíg nem késő.
Rácsapott a székre, és a felesége után ment. Ahogy kiment, remegni kezdett a föld. Ropogtak a gerendák, a kőtörmelékek morzsolódva szakadtak ki az oszlopokból. J. tudta, hogy menekülnie kell. Ahogy futott ki az udvarból, kétséget támasztó gondolatok martak bele az agyába. „ El tudok-e futni sorsom elől? Megbuktam-e teljesen? Ezt a két embert is elveszítettem, bár elveszíteni is csak azt lehet ami az enyém volt valaha. Van-e még értelme a küldetésemnek? Sikerülni fog? Sikerülni fog.”
Hirtelen hatalmasat ordított az udvaron: - Gyertek, ha kell, rászolgáltam az utolsó két jelre. De a saját hitemet soha nem vehetitek el tőlem.
„ Atyám, tudom, hogy nem hallgatsz meg, hisz ezeket is te küldöd büntetésként rám.” Hatalmas vihar kerekedett kint, amit lesújtó villámok kísértek. Sötét, vastag felhők terültek el az égen.
– Tudom, hogy itt vagytok. –ordította a férfi.
Pár szárnysuhogás hangja után, két alak jelent meg a kiválasztott előtt. Szomorú tekintettel néztek rá, majd előkaptak két kést és szótlanul végigvágták a férfi alkarját, aki nem tanúsított ellenállást. Fogait összeszorította, szemét becsukta s érezte a fájdalmat. Amikor kinyitotta szemét a karjához kapott, de a két alak már nem volt ott. „Ezeknek a szeráfoknak nem adatott meg az, ami nekem: a hit. Ők csak parancsot követnek… ezért nem hibáztatom őket. Haza kell mennem… fáradt vagyok. Pihenni szeretnék… csak aludni, és várni a csodát.”

A távolban csendes szél görgette maga előtt a vihar hátrahagyott darabjait, néha belekapva az omladozó cseréptetőn álló szélkakasba. Az utcák halottak voltak. Pont mint azelőtt, hogy idejött volna a vándor. Kifelé haladva az óvárosból változatlanul hirdették a romok a fizikai, és lelki pusztulást. Az út visszafelé sokkal hosszabbnak, és fájdalmasabbnak tűnt, mint azelőtt. A férfi testileg megtört és lelke is szakadozni kezdett, a testét takaró rongyokhoz hasonlóan.
„Kén és fémszag hatol be élesen agyam legrejtettebb zugába, oda, ahol régi gondolataimon egy-két dögevő tanyázik.
… Amikor egyedül vagyok, az érzéseim veszettül kaparják belülről lelkem, szabadságért vágyakozva.
A kétségek ölik meg az ember legigazabb magját is. Mi kiszáradt, szikes földön hever ,összeaszva.
Halotti lepel borítja a tájat, a felhők zöldes színben hányják magukból a halott érzéseket, ez a fertő, ami körülvesz. Nincsen sem előre, sem hátra, csak állok, és a hideg eső is zuhogni kezd rám. Az elhalt faágak utolsó reccsenéssel adják ki a lelküket, s azok is talán a pokolra jutnak, saját lelkem zálogával együtt. A por belekap a hajamba, minek töredezettsége: lelkem öregségéből táplálkozóan fakad ki.
Sehol sem lenni a végén, senkiben sem emléket hagyva múlok el a saját világomból, melynek pillérei a távolban dőlnek le, egy villámcsapás martalékaként. Az út, amin elindulok, üvegszilánkokkal van felszórva, s míg odaérnék addig a csodás halvány fénysugárig, mit az otthon nyújt… már elvéreznék.”
- Sok ideje kísértesz Istenem a reménytelenség gondolatával. - súgta maga elé a férfi.

Sok gondolat bántotta a lelkét, de mire hazaért, ezek enyhültek. A szokásos omladozó vakolatú falak távol a fertőtől, nyugalmat sugároztak neki. Magára maradt a kudarccal, és a hitével. Fáradtan leült a kopott díványra, s csak bámult maga elé. Hatalmas sóhajtás hagyta el szenvedő testét, felállt, átment a másik szobába és rádőlt az ágyra.
Jelekkel telefirkált papírok, a falról omladozó vakolat és vér, valamint a szakadozott függönyök lágy lengedezése ölelte körbe az ágyon görcsösen összegörnyedő testet.
Könny, és vér mosta az arcát; az igazi reménytelenség.
- Nem bírom már tovább. Csalhatatlan vagy Atyám, igazad volt. Nem teljesítettem amit szerettem volna, én is emberből vagyok. Nem hiszek már semmiben. Sikerült megtörnöd. Hirtelen óriási fájdalmat gerjesztő mindent beragyogó, búgó fény nyelte el a szobát. Amikor abbamaradt, a férfi üvöltött a fájdalomtól. Sebei felszakadtak, teste fehéren világított.
„Uram, érzem a fájdalmadat, a csalódottságot, könyörgöm hagyd abba. Nem bírom elviselni ezt a sok hazugságot ami a nevedben történt. Nem bírom, szállj ki belőlem, a magam kudarcát sem bírom elviselni. Hogy tehettem ezt?!”
A férfi nehezen feltápászkodott az ágyról, egy széket ragadott meg, s azzal a lendülettel az öreg ruhásszekrénye ajtaját feltépte. Nagyon keresett benne valamit, s amikor megtalálta, örömkönnyeket hullajtva a megváltás útjába ment.

A hely ahova érkezett, már ismert volt számára. Biztonsággal ölelték körbe a habszínű felhők és a hideg zúzmarás levegő. Az anyagtalan lét és a fájdalommentesség szabadságát csak most bírta igazán kiélvezni.
- Atyám, igazad volt. –szólt keserű hangon, megtörvén a szél zúgását.
- Látod fiam… megint a saját vesztedbe rohantál, ugyanúgy ahogy akkor régen. Mire volt jó megint a kötél?
- Igen, de akkor azt te irányítottad, viszont most a saját utamat járhattam. Tévedtem. Te mindenek felett álló vagy, tudásod cáfolhatatlan és örök.
- Aki saját maga által vet véget életének, annak –te is jól tudod- nem itt van a helye. Mondd csak Júdás, megérte-e neked ez az egész? Bizonyítani csak saját emberi gyengeségedet tudtad. A hited gyengesége, s a szenvedések alatti megtörés miatt most a Pokolra jutsz. Mártírságod a Földön élőknek fel sem tűnt, saját vakságuk miatt. Mire voltak jók a szenvedéseid, ha ettől nem változik semmi?
- Magam előtt tisztultam meg. Te amikor a fiadat adtad az emberekért, és nekem el kellett árulni… Én nem ezért szenvedtem, és a fiad sem. Bizonyítanom kellett saját magam előtt.
- Bizonyítottál előttem is, bár tudnod kell, én mindig is nagyon szerettelek, sose fogyott szeretetem irántad. Nézd, mi történt azóta, lent.
A felhők szétnyíltak az Úr keze alatt, s egyenesen lehetett látni Júdás hajdani házát.
- Nézd meg fiam, a mohó koldus befogadta a kutyát, azóta együtt élnek. A zongorista asszony már nem irigykedik mások érzelmi és fizikai sikerére. Elengedte az eszményített múltat a régi érzelmekkel együtt, s most a jövőbe kapaszkodik új úton járva. A fiatal festő, imádkozott hozzám miután elmentél. Meghallgattam őt és megboldogítottam haragos lelkét. A fiatal kurtizán még aznap éjjel visszament a bordélyba, s új életet kezdve felmondott, s kifelé menet felgyújtotta az életét bekebelező fertőző építményt. A lány ezután a paphoz ment, és őt kizavarva restségéből, megújulásra bíztatta. Ez már elegendő jel volt az öreg atyának, hogy kövesse az újonnan elé rendelt utat. A vezetők ellen még halálod éjjelén összefogott a nép, legyilkolta őket. Akár hiszed, akár nem, - bár haláluk pillanata előtt mindenki megtér- ez a két romlott ember is képes volt rá.

Júdás szeméről örömkönnyek hulltak alá, s uralhatatlan öröm járta át.
- Atyám…
- Nem kell megkérdezned, fiam. A válaszom igen… áldozatod nem volt hiábavaló, viszont neked követni kell a szabályokat. - mondta szomorúan az Úr.
- Boldogan megyek oda, ahova mennem kell. Ne legyél bús, Atyám. Áldozatomért csak annyit kérek, - habár megbocsátottál az embereknek, újra-, hogy teremts nekik egy kicsit tökéletesebb hitet, hisz engem is ez vezet oda, ahová megyek. Az erőt viszont az tartja bennem örökké, hogy a láthatatlanság nem járt együtt sikertelenséggel.

Schnabel Annabella

undor?

Kénszag, fémszag hatol be élesen agyam legrejtettebb zugába,oda,ahol csak régi gondolataimon egy-két dögevő tanyázik.

Amikor egyedül vagyok, az érzéseim veszettül kaparják belülről lelkem, szabadságért vágyakozva.
A kétségek ölik meg az ember legigazabb magját is. Mi kiszáradt,szikes földön, csak hever összeaszva.

Halotti lepel borítja a tájat,a felhők zöldes színben hányják magukból az érzéseket, ez a fertő, ami körülvesz. Nincsen sem előre, sem hátra, csak állok, és a hideg eső is zuhogni kezd rám. Az elhalt faágak utolsó reccsenéssel adják ki a lelküket, s azok is talán a pokolra jutnak, saját lelkem zálogával együtt. A por belekap a hajamba, minek töredezettsége :lelkem öregségéből táplálkozóan fakad ki.

Sehol sem lenni a végén, senkiben sem emléket hagyva múlok el a saját világomból, melynek pillérei a távolban dőlnek le, egy villámcsapás martalékaként. Az út amin elindulok, üvegszilánkokkal van felszórva, s míg odaérnék addig a csodás halvány fénysugárig… már elvéreznék.

Schnabel Annabella

boldogság?

Felhőkön keresztültáncolnak a gondolataim,egészen az égig,a cseresznyevirág illatú érzelmeimhez.

Amikor az ember boldog, minden szép lesz körülötte,és kellemes. Mindenben csak egy valamit látsz. A napsugarak gyengéd simogatásában az ő keze érintését, a szellőnek lágy bújásában az ő ölelését. Mindig minden változik, előre megy, néha egy-egy apró figyelmesség kellemes langyossága elönti a szíved.

Heverni a fűben, fogni egymás kezét,és érezni a tavasz illatát. Villanó emlékek átröppenése a gondolataim felett,egy szivárványos pillanat az, ami ilyenkor buja emlékeket idéznek. Felszisszenések, lopott pillanatok, forró csókok, egymás tekintetének rabsága.
Fogva a kezed,az égbolt alatt, csak érezni,érezni kell. Nem tekinteni sehova, csak látni előre. Szavak nélkül koronáznánk a pillanatokat, melyekben a ki nem mondott gondolatok nagy esőcseppként hullanának lelkeinkre.

Hallgatni lélegzésed, behunyott szemed hosszú szempillájának rebegését csodálni,miközben már teljesen máshol járnánk a Föld felett. Ez történni fog, minthogy szükségszerűen kergetőzik a Hold és a Nap az égen, minden egyes nap, hisz szeretik egymást. A csodákat tükörbe zárva hagyjuk hátra meg egymásnak, hisz ha majd elé állunk ,visszamosolyognak majd a tükörképeinkkel együtt a túloldalról a csodáink. Így szó ne mondjon semmi titkot el, maradjanak azok lelkünk virágzásának szirmai. Amik annak a kertnek virágát alkotja, mit Édennek neveznek.

Schnabel Annabella

csillagok erdeje- második kiadott novellám , az Aposztróf kiadó által.

Amikor lehunytam a szememet, éreztem, hogy valami magasztos erő felfelé húzza a lelkemet. Ellenkezni nem akartam, így hát engedtem az erőnek. Az erő, minden porcikámon keresztülszállt, majd átkarolva lelkemet, elragadta azt. Felfelé szálltam. Lenéztem a Földre, mindenki aludt. Az utcákon magányosan villogott néhol egy-egy utcalámpa. Mindent olyan szomorúnak láttam…talán azért,mert én is az voltam. Tekintetemet felszegtem,fel a végtelen felé,céltalanul. Nem tudtam merre szállok…nem is érdekelt. Mindenhol jobb,mint a testem örök börtönében lenni. Reményektől duzzadtam, hajtott felfelé a saját akaraterőm. Már nincs fogság, szállhatok amerre utam visz. Ahogy tartottam felfelé, megpillantottam amit eddig csak lelkem mélyén hittem,hogy létezik…A borostyánköd… Ahogy odaértem, millió arany és borostyán csillagpor szállt rám. Magamra néztem, és ahogy a borostyán felséges színe beborított, úgy az öröm is felöltöztetett. Boldog voltam. Talán mégsem volt minden képzelgés, fantázia ! - Ha ez így van…akkor… - Szótlanul lágyan balra fordultam, és elindultam, lassan. A halvány kék kis csillagcsomók mutatták azt az utat, amit már párszor végigjártam magányos éjjeleim képzetében. Nem volt ismeretlen az út, de most végre igazi volt. Amikor láttam, hogy sűrűsödnek a csillagpöttyök, tudtam , hogy megérkeztem. Megálltam, és csak félve emeltem fel a fejemet…Közben az a gondolat gyötört,hogy mi van, ha rossz helyen járok? Mi van akkor, ha most felemelem a fejem, és nem lesz ott? De mire ezek a gondolatok jobban elásták volna magukat a lelkemben, addigra megpillantottam azt, amire mindig is vártam. A csillagok erdejét. Az a hely, ahova minden éjjel menekültem a magány kínzó gondolata elől. Az a hely, ahova belépve, még az ajtóban hagyom az összes fájdalmat, ami lelkemet feszengeti….A befelé vezető utat kósza energiák szegélyezték, és csillagporral volt felszórva. Ahogy beljebb mentem, még gyönyörűbb látvány tárult elém, mint amit vártam. A fák testét a csillagok alkották, amit ezüstös energia kötött össze. Mintha minden egyes fa, egy külön élő csillagkép lenne…Ahogy beljebb mentem az erdőbe, csak úgy susogott a friss jégdarát fújó szél. Ahogy hozzáértem egy-egy fának a törzséhez, kellemes bizsergő érzés hatolt a kezembe, és lágy dallam kelt életre a fáknak a törzseiből. Hol csillámló csengés, hol távolról lágy búgás mászott a fülembe. Minden fának más-más hangja volt…mindegyik élt. Éreztem, hogy közel járok már a titkos helyemhez. Ahova csak ŐT vártam eddig minden éjjeli képzetemben. Az a hely, ahol reménykedve vártam, hogy lelkeink összeforrjanak. Hirtelen ritkulni kezdtek a fák…A talaj jég színű ködben úszott. Felnéztem…és ott volt! Az élet fája. Törzse duzzadt az erőtől, egy galaxis volt benne. A galaxis alkotta a törzsét, végtelen gyökerei a csillagcsapások, szívták a talajból az életet adó, kanyargó Eridanus folyó vízét. A végtelenbe nyújtózkodó ágai az egész égboltot átkarolták. Ágainak gyümölcse egy-egy vörös óriás volt, néhol pedig az erősen szikrázó fehér törpe. Körbenéztem a tisztáson ahol voltam. Nem éreztem magamat egyedül, bár senki sem volt velem, csak azok a fák, akik hajdan lelkek voltak, és itt maradtak, örök nyugalomra lelve. Halk dobogásra lettem figyelmes…Lassan kialudt a fejem felett az égbolt…A kentaurok a fák mögül figyeltek. Egy-két fa megmozdult, és átalakult nimfává. Mindegyik egy élő csillagkép volt. A távoli meteorit- barlangból a sárkányok is ébredezni kezdtek…Lassan mindenki körém gyűlt a tisztáson. Ahogy végighordoztam a tekintetem a tömegen, a csillagképek kíváncsian néztek vissza rám. Láttam a csikót, a nagy medvét, a pegazust,a hattyút, és még nagyon sok állatot. Hirtelen ketté vált a tömeg, és elém lépett Esthajnal. Alakja tökéletes volt, amit arany csillagköd kísért. Közelebb lépett hozzám. Nem kellettek szavak, hogy megértsem őt. Egyszerűen, csak megérintett, és éreztem a boldogságot. Elfeledtem minden eddigi bajomat. Mire kinyitottam a szemem, üres volt a rét. Megpillantottam az Eridanus folyót, leültem a partjára. Olyan szépen csobogott benne a holdfény nektárja! Páratlan ezüstje visszaverte lelkem csillogását. Ahogy belenyúltam, éreztem a jeges nektárt. Ahogy felé hajoltam, láttam benne magamat. Egy fehér valamit, aminek a szeme helyén aranyosan csillogó űr tátongott. A lelkem közepéből, lila fényt szórtam a hűs patakra. Ez voltam én….Hátradőltem, és figyeltem a csillagos eget, ami körülvett. Most már újra ott világított mindenki az égbolton. Csak egy pillanatra jöttek le…Lejöttek egyáltalán? Vagy ezt az egészet újra beképzelem magamnak? Amíg ezeken gondolkoztam, susogást hallottam. Megérkeztél. Boldogan sóhajtottam egyet magam elé. Leheveredtél mellém, és megfogtad a kezem. Ez az éjjel más volt, mint a többi. Végre nem egyedül néztem az eget, hanem veled. A csillagok boldogan mosolyogtak ránk vissza. Éreztem azt a nyugodtságot, és örömöt amit sugároztál… Különös bizsergésre lettem figyelmes, hirtelen, mint amikor a fáknak a törzsét megérintettem. Hirtelen nagyon nagy boldogság futott végig rajtam. Amikor kinyitottam a szemem, már nem voltál ott,de nem hiányoztál. Felültem, és újra játszadozni kezdtem a holdfénnyel. Belenéztem a patak sodrásába, és már nem én voltam ott. Nem lila fényt szórtam a tükörsima víz felületére, hanem mindennél erősebb kék színt. Egybeolvadtunk, és így, egy új csillag született meg lelkünkben, ami csak te voltál, meg én.

értekezés az almáról

Az alma

Ültem az ágy szélén, és gondolkozni kezdtem. Egy alma. Egy egész létállapot. Nagyot sóhajtottam, majd elképzeltem magam előtt a csábítómat. Az ördögien buja csábító almát. Vágyott rám,hogy tőrbe csaljon. Én is vágytam a bűnre. Vajon ha engednék neki, mit hozna nekem? Talán pont azt,amit szeretnék. De , ha az teljesülne , megszűnne a vágyakozás , tehát a bűn utáni sóvárgás. Ezáltal az egész valója megszűnne a bűnnek , hiszen ha nem vágyakoznánk rá , akkor nem létezne. Nem lehetne rá vágyakozni, ezáltal megszűnne az értelme. Most ezzel nem azt mondom , hogy a vágyakozás mértéke határozza meg a tett hasznosságát,hanem azt,hogy mindenkiben megvan az elemi rossz egy része,és bármikor kereshetjük, kutathatjuk... Ugyanakkor a világ végtelen körforgását is jelentheti, ami a bűn keze alatt megy végbe. Az elérhetetlen, de elérni szükséges akadályt mutatja be. Mint a kígyó, ami a saját farkába harap. S miközben egyre inkább fogy a saját maga pusztítása által , de mivel táplálkozik , ezért nő is egyben. Egy teljes, egész körforgás. Érdekes, hogy pont a kígyó kapcsolódik a bűnhöz, és az almához, ami szintén a teljességet is ábrázolhatja. Ha az alma a bűn, a mag amiből létezik , az is a gonosz? Létezhet valami rossz úgy, hogy a magja nem az?

Schnabel Annabella a.d. okt vége

hóemberek tele

Hóemberek tele

Ahogy sétáltam a délután, az aranyszínű fák között, melyet a borostyán színe koronázott meg, eszembe jutott a tavalyi tél. Hideg, hosszú, mégis gyönyörködtető. S, hogy mi teheti még melegebbé a hangulatot a fagyos évszak alatt?- Ez a gondolat hullott alá a fejemben, mint az utolsó útjára készülő falevél, mely halk suhogással ér földet. - Szerintem minden gyerek tudja a választ: a hóemberépítés, egy bögre forró csoki, és a család szeretete,ami egyre nő a Karácsony közeledtével. Emlékszem, tavaly milyen boldogsággal, és nyugalommal néztem a kicsiket az utcán, ahogy a hóból valamit teremtenek. Ugyanis, azt, hogy mit teremtünk, csupán a képzeletünk szablya meg.
Ahogy sétáltam az utcákon, a téli sötétségben, a házak előtt egy-egy hóember állt. Miközben csontomig hatolt a hideg és a magányosság párosa, az utcalámpák a fénye úgy verődött vissza a hóemberek szeméről, mintha engem figyelnének. Így már nem is éreztem magamat annyira egyedül. Olyan varázslatos volt minden, és még is magányos. Egyedül álltak, mindegyik csak figyelt, mintha arra vártak volna, hogy odamenjek hozzájuk. Úgy éreztem, végre először életemben, hogy nem csak én vagyok egyedül. Amikor hazaértem, láttam elénk is építettek a gyerekek valami kedveset. Egy hóember volt, ében szemekkel, a sárga sállal a nyakában. Kellemetlenül éreztem magamat, mert kint hagytam az udvaron, egyedül. Nem bírtam elaludni. Egyszerűen muszáj volt hozzá kimennem. Építettem mellé neki egy kutyát, hogy ne legyen egyedül. Rám borult a téli éjjel sötét leple. Végre először nyugodtan aludtam el, megelégedve a nappal. Így emlékszem vissza a tavalyi tél első napjaira.

Álmomban megint végigjártam az utat, amin hazajöttem. Érdekes volt, mert minden tökéletesen hasonló volt a valósághoz képest. Valami még sem stimmelt a dologgal. Bejártam a terepet, keresgéltem. Egyre feszültebb lettem. Valami nem volt rendben, nem voltam nyugodt, mint amikor legutóbb erre jártam. S mikor rájöttem, hogy mi az, ami zavart keltett a képben. Szomorú mosolyt eresztettem. -A hóemberek! Nincsenek itt! - Elmentem a házunkhoz, és csak a sárga sálat találtam ott, a kedves hóemberem helyén. És lépés nyomokat a hóban. - Ezek eddig nem voltak itt!!! - Meghökkentem, hiszen nem szokás hóembereket lopni. A hóember se kél lábra, tehát nem értem ezt az egészet! A végére akartam járni ennek az egésznek, így követtem a nyomokat.

Reggel a macskám dorombolása keltett fel. Szombat reggel volt. Amikor kinéztem az ablakon, egy kutya állt a kapum előtt. Kis testű volt, és a szőre fehér. Először azon gondolkodtam, hogy befogadjam-e ,de aztán rájöttem, hogy a macskám, Nyafi, nem bírná.
Nem akartam se őt a viszálynak kitenni, se a kutyát. A délután sétálgattam, majd kiültem a teraszra, verset írtam, és nosztalgiáztam a tavalyi évről. Kedves és fájó emlékek szorongatták a lelkemet. Hiányzott ő. Nemsokára lesz egy éve, hogy itt hagyott engem. Ez a nap is szokásosan telt. Este amikor lefeküdtem,még rápillantottam az ő képére, és álomra hajtottam a fejem.

Megint ugyanaz azt álmodtam. De már jártasan vettem az akadályokat. A nyomok után eredtem. Közben nagy pelyhekben esett a hó. Nem volt hideg. A főtér felé közeledtem, és ahogy egyre közelebb kerültem, egyre melegem lett. Pontosabban, nem nekem volt melegem, hanem a tájnak. Ennek ellenére esett a hó. Tudom már, mi volt az a gyengéd melegség ,ami akkor megcsapott : a szeretet melege. Ahogy kiértem a térre, nagyon furcsa látvány tárult elém: nagyon sok hóember, egymás mellé állítva, csak ott állt. Mindegyik felém nézett, de valamit rejtegettek a kör közepén. – Megszakadt a kép.

Vasárnap délelőtt. Ahogy kinéztem az ablakon, lábam gyökeret vert az ablaknál, és a döbbenettől csak ott álltam, mereven. A hó, esett. Pont olyan nagy pelyhekben,mint egy éve, amikor ő elment... Teljesen megzavarodtam ekkor. –Hiszen November közepe van!!! Ilyen nincs!!! – Megdörzsöltem a szemeimet, de ez sem segített. Hirtelen ugatásra lettem figyelmes. A tér irányából futott felém, a tegnapi kutya. Látványa a harmóniát árasztotta magából, ahogy beleolvadt fehér bundájával a hóba. Kimentem hozzá. Elcsalogatott a tér felé, majd a közepén megpillantottam a sárga sálat. Az ő sálját. –Hogy került ez ide??? Ez képtelenség! Ezt a sálat tegnap raktam fel a fogasra!-
Először nem tudtam, hogy megijedjek, vagy megdöbbenjek…Mire ezen elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy a kettő egyszerre uralja a testemet. A fagyott létállapotot a kutya törte meg, azzal, hogy odahozta hozzám a sálat. Hazamentem, és egész nap ezen gondolkodtam. Egy forró fürdő után, lefeküdtem aludni.

Álmomban megjelent a kutya. Már várt engem. Kimentünk a térre megint. Amikor odaértünk, óriási csend támad, és felénk fordult a tömeg. Az össze hóember ránk meredt. Az egyik előrelépett, és mély, zörgő hangon megszólalt:
- Tudjuk, hogy hiányzik neked! – Nézett rám, a gomb szemeivel, amik megértően ragyogtak.
- Kire gondolsz? – Várjunk egy kicsit! Én most tényleg egy hóemberrel beszélgetek?!
- Itt van velünk. Itt lehet, ha szeretnéd. Mi tudunk segíteni, hogy újra láthasd őt.
Erre a hóembernek előreadták a sálat. Az volt az. A sárga, ami az övé volt. Könnyeimmel küszködtem, majd kinyitottam a szám, és hangot próbáltam kipréselni a torkomon.
- Hogy lehet ez? Tényleg láthatom?- Eközben a hóember odacsúszott hozzám, majd fás kezével megfogta a kezemet. Mélyen a szemembe nézett ,majd előre a tömegbe.
- A képzelettel bármit lehet teremteni. Csak bízz magadban, és sikerülni fog.

Ahogy közelebb léptem, arrébb álltak a hóemberek, és szomorúan néztek rám. Bizakodva, és megtörve álltam a feladat elé. Letérdeltem, a hó nem volt hideg. Hirtelen, anélkül, hogy irányítottam volna a kezeimet, elkezdtem a friss hóból alkotni. Csak teremteni akartam. Őt. Miután végeztem, a sálát rákötöttem. A hóember, aki az előbb beszélt hozzám, odajött mellém, és rálehelt. A hólány akit én csináltam, megelevenedett. Nem hittem a szememnek. A lányom állt előttem. Ő , akit elveszítettem egy éve ilyenkor egy autóbalesetben. Visszajött! Minden olyan csodásnak tűnt. Odafordultam a hóemberhez:
- Nem tudom, hogy csináltad, de nagyon köszönöm!
- Hát tudod…Ez maradjon a mi titkunk, de mi, telenként nem hóembert állítunk, hanem másoknak a boldogságot. Ez itt a mi világunk. Itt megvalósítjuk a lehetetlent. Ti nem is tudjátok emberek, hogy ha mi nem lennénk, mennyire szomorú és merev lenne a világotok.
- És ez megvalósítható nálunk is? Az emberek világában?
- Sajnos…nem. Régen, egyszer megpróbálták az emberek, és kudarcba fulladt az egész terv. Azóta állítotok emlékül a szeretetre emlékezve minden télen hóembereket.

Ekkor felébredtem. Már mindent megértettem. Kimentem a kertbe és építettem egy hóembert, és mellé egy kutyát, mint tavaly télen úgy, ahogy ő tette. A lányomért érzett szeretet emlékére, a hóember nyakába kötöttem a sárga sálat. Munkába menet, hallottam, hogy valaki suttog a hátam mögött. Hátranéztem, és a hóember rám kacsintott. Lehet, hogy csak képzelődtem, de ezt tovarepítette magával a meleg téli szél.

Schnabel Annabella

a.d. 2010, november eleje

fagyott álmok-az élet súlya

Fagyott álmok (Underground kiadó kiadja ezt a művemet,ugyanis pályázatot nyertem:))

És ekkor megszólalt a csengő…1908. december 16-a volt,délután két óra .A tanításnak vége volt,Léna kipirult arccal sietett le a konzervatórium lépcsőjén.”Nemsokára kezdődik a hegedűórám”- gondolta.
Gyönyörű volt: barna haja kecsesen omlott vállaira, arca makulátlan, szemei őszinteséget sugároztak. Nemrég múlt 16 éves. Arisztokrata családból származott; apja francia művészzseni, anyja a cári család közeli rokona volt, így Léna már egész korán megtanulta a zene szeretetét, és az udvari etikett szabályait is. Szentpétervár előkelő részén laktak, ahol csak a legtehetősebbek éltek. Ahogy Léna kiért az iskolából, arcbőrét megcsapta a fagyos szél. A kapuhoz sietett, ahol Vladimir, a sofőr várta.

- Kezét csókolom, Léna kisasszony! Hogy telt a napja?- kérdezte, miközben előzékenyen kinyitotta a Ford T-modell ajtaját.
- Köszönöm, jól - válaszolt.
- Kérem, siessünk haza, mert háromtól hegedűórára kell mennem, és előtte még gyakorolni szeretnék.
Az autó elindult, Léna kitekintett az ablakon. Az utcán az emberek mind ámulattal néztek az autó után. A T-modell Oroszországban legalább akkora feltűnést keltett, mintha Afrika közepén autókáztak volna. Ahogy elhagyták a piacot, a távolból már jól látszott a kastély, amelyet édesanyja II.Miklós cártól kapott ajándékba.
A karácsonyra készülve a kastély gondnoka feldíszítette a kertet; mindenhol színpompás világítás fénylett, amit a szűz hó úgy tükrözött vissza, mintha tündérek táncolnának a levegőben.

- Megérkeztünk-mondta a sofőr. - Kérem óvatosan szálljon ki,egy kicsit csúszik a talaj!
Vladimir fiatal kora ellenére (alig múlt huszonöt), mindig figyelmes és udvarias volt. Ezért tiszteletet és jó fizetést kapott Léna apjától, pedig ez akkoriban ritkaságba ment. Léna átszaladt a nappaliba, ahol édesapja várta, és szeretettel megölelte őt.

- Drága lányom! Édesanyáddal holnap elutazunk Moszkvába, ahol két nap múlva a Bolsoj balett Csajkovszkij Diótörőjét adja elő. II.Miklós cár meghívásának teszünk eleget.
- Jól van apuka,jó utat kívánok,érezzétek jól magatokat. Add át üdvözletem a cár atyuskának is. Most mennem kell gyakorolni, háromtól órám van.
Az apja titkon büszke volt a lányára. Már egész kiskorában megmutatkozott zenei tehetsége:12 éve hegedült, és a zeneirodalom nagyjaitól játszott.”Az én lányom, az én tudásszomjammal”, hangoztatta mindig,amikor a vendégek dicsérték Lénát.

- Jules!- szólalt meg a feleség,Irena,a háta mögött.
- Láttam Lénát, sietett a szobájába. Nem is ebédel velünk?
- Drágám, tudod, hogy mennyire fontos neki a zene! Hagyjuk őt. Most úgy is fel kell készülnünk az esti fogadásra.
- Raszputyin is itt lesz?
- Nos, kedvesem, ígéretet tett a múltkor, hogy tiszteletét teszi nálunk. Tudod, hogy nagybátyád, Miklós gyermeke, Alekszej cárevics milyen beteg volt,és Raszputyin mégis csodát tett. Remélem, az én köszvényemre is talál gyógyírt.
- Bízzunk benne!- mondta Irena.

Nemsokára kopogtattak. A komornyik,Grigorij ajtót nyitott.
- Jó napot, kedves Masenka. Léna kisasszony fent várja magácskát a szobájában. Azt üzente, menjen fel hozzá gyakorolni a kettős versenyt.
Masenka örömmel lépdelt be,majd felsietett a lépcsőkön .Habár régen volt egy rossz élménye a zenével kapcsolatban,mostanra kiheverte,és újra folytatta tanulmányait. Bekopogott.
- Szabad-szólt Léna. A lány belépett az ajtón. Mindig is elbűvölte a szoba látványa: hatalmas ablakok, gyönyörű függönyökkel. A sarokban díszes kandalló, barokk stílusú ágy, perzsaszőnyeg a padlón. Minden a gazdag eleganciát sugározta magából. Masenka soha nem volt irigy Lénára,hiszen ők is jól éltek az egyszerű néphez képest .Apja a konzervatórium igazgatója volt már több, mint tizenöt éve,így semmit sem kellett nélkülözniük. Miután üdvözölték egymást, kacarásztak egyet, majd gyakorolni kezdték Vivaldi kettős versenyét. A személyzet közben felkészült az esti fogadásra.

A város szélén egy elhagyott, romos házban egy árny mozgott. Folyamatosan beszélt, pedig egyedül volt az ódon falak között.
- Megbosszulom! Megteszem, mert megérdemlik - sziszegte.
- Majdnem tíz évet ültem a börtönben, hát most kiegyenlítem a számlát!
Az árny Dimitrij Mihalovics volt. Tíz évvel ezelőtt egy neves hegedűtanár, mára már csak egy bűnös előéletű pedofil maradt belőle. Régebben a lányok hegedűtanára volt, akit Masenka apja (az igazgató) bíróság elé állítatta lánya molesztálása miatt. A bíróság tíz év szabadságvesztésre ítélte. Tíz évvel ezelőtt, azon az ominózus estén, amikor Masenka hét éves volt, az árny nem bírta tovább. Masenka hegedűórája végén Dimitrij nem engedte ki a kislányt a teremből, és kéjes vigyorral az arcán szép komótosan vetkőzni kezdett.
- Ne félj, kicsi Masenka, nem foglak bántani!- A kislány először nem értette,mi történik. Aztán, amikor látta a tanára nadrágját a földre hullani, már sejtette, hogy nagy a baj. Próbált segítségért kiáltani, de Dimitrij befogta a száját. Lihegve dörgölőzött a lány kicsiny testéhez, miközben végigtépte a ruhát a hátán. Simogatni kezdte, de ekkor Masenka egy utolsó mozdulatra szánta el magát, amit a pánik íze itatott át; beleharapott a tanár kézfejébe és sikítani kezdett. A portás pont akkor járt arra, ellenőrizte a tantermeket. Berúgta az ajtót, és egyetlen ütéssel földre terítette Dimitrijt. A gyönyörű kislány, akinek a szépsége egy porcelánbabáéhoz volt fogható, megmenekült. De szemeinek őszinte ezüstje tíz év múltán is visszatükrözi a sebet ifjú szívében.

A fogadás pompás volt, minden rendben zajlott. Az orosz arisztokrácia szentpétervári képviselői előkelő táncot lejtettek a fényárban úszó hallban. Épp Mozart egyik briliáns darabját játszotta a zenekar, amikor Raszputyin lépett be a terembe. A zenekar lecsendesült, mindenki mereven nézte őt. Személye mindenkiben vegyes érzelmeket dúlt fel. A legfeltűnőbb rajta a szeme volt. Pillantása átható, fagyos és lebilincselő volt, nem csoda hát, hogy sokan hitték: tényleg a jövőbe lát.

- Üdvözletem, szép estét kívánok!- köszönt, tekintetét körbehordozva a jelenlévőkön, majd finoman meghajolt a házigazda előtt.
- Magának is hasonlókat!- felelte Jules.
- Parancsol egy italt?
- Egy madeirát, ha volna kedves. -Jules intett egy pincérnek, mire az elszaladt a kívánt italért.
- S amíg az ital ideér, lekötelezne, ha velem tartana a teraszra. - mondta Jules titokzatosan, majd intett Raszputyinnak.
- Természetesen, uram. - válaszolta Raszputyin lágy és megértő hangon. Ahogy elindult Jules felé, az idő,mintha újra peregni kezdett volna. A zenekar újra játszani kezdett. Amikor kiértek a teraszra, Jules így szólt hozzá:
- Kedves tanácsadóm!Majd ha lesz egy kis ideje később,átfáradna a dolgozószobámba?Szeretném,ha megvizsgálná a köszörvényemet .
- Természetesen méltóságos uram!- válaszolta Raszputyin alázattal.

Dimitrij eközben az asztal felett szerelt valamit, és szitkozódva tervét ismételgette magában:
- Négy nap múlva lesz tíz éve, hogy lecsuktak…Tervem egyszerű,és tökéletes:három nap múlva karácsonyi koncert lesz az iskolában. Besétálok, és az egyik szertárban elhelyezem a bombát. Másnap,20-án, amikor megszólal a csengő, a bomba felrobban, megölve mindenkit, aki megkeserítette az életemet:a portást,aki rám nyitott miközben Masenkával voltam,az igazgatót,mert ő juttatott a börtönbe,és Masenkát is,aki nem lehet az enyém,de így másé sem lesz. Milyen egyszerű a dolgom! Még szerencse, hogy az órák között nincs csengetés, csak az utolsó óra után. Így elég lesz csak arra az időpontra állítanom a bombát. Zseniális vagyok! - mondogatta magában, egyre gyorsabban, egyre hangosabban, önbizalomra lelve.

Már este tíz óra is elmúlt, amikor Raszputyin felment Jules dolgozószobájába. Mielőtt bármibe is belefoghattak volna, Raszputyin aggodalmasan így szólt Juleshez:
- Nem tanácsolom, hogy holnap Moszkvába utazzatok Irenával. Tudom, mennyire fontos az ügy, de nagy bajt látok. Sorsuk megpecsételődhet az út alkalmával! Ha hisz nekem, akkor itthon maradnak, és én ígérem, hogy meggyógyítom a köszörvényét.
Jules e szavak hallatán elsápadt, és gondolkodni kezdett, mivel tudta:a bölcs tanító jóslatai eddig beváltak. Majd megszólalt:
- Bölcs Raszputyin! Ígérem, még átgondolom a tanácsodat.
- Rendben van. A mielőbbi viszontlátásra! Köszönöm Önnek az estét,és a bőséges vendéglátást.

Jules nehezen aludt el. Egész éjjel Raszputyin nehéz szavai kavarogtak fejében, de feleségének nem merte elmondani a jóslatot,mert Irena nem hitt bennük. Másnap korán indultak Léna még egyszer elbúcsúzott reggel a szüleitől. Vladimir indított, és a kocsi lassan elhagyta a birtokot. Léna elindult az iskolába. Tudta: két nap múlva nyílt nap és jól kell szerepelniük a koncerten. Nem árt, ha még addig gyakorolnak Masenkával.

Az út csúszós volt. Egyre jobban esett a hó, kövér pelyhekben.
- Megálljunk a legközelebbi városnál?- kérdezte Vladimir.
- Nem ártana, eléggé rossz az idő. Nem kell sietnünk, holnapra úgy is Moszkvába érünk.
- Értem Uram! Akkor már csak a következő városig kell kibírnunk.
Éles kanyar következett. A hó már befedte az utat, így a sofőr nem láthatta az út mellett tátongó szakadékot. Fékezés nélkül hajtottak a szakadékba, sikolyukat elnyelte a süvítő szél. A hó lágyan terítette rájuk az örök nyugalom fehér, hideg leplét.

Léna fáradtan ért haza. A komornyik sápadt arccal nyitott ajtót.
- Jó estét Grigorij! Mi a baj? Úgy néz ki,mintha szellemet látott volna.
- Kisasszony! Sajnálattal kell közölnöm, hogy az imént kaptam a hírt, miszerint a nagyrabecsült szülei balesetet szenvedtek Szentpétervártól nagyjából 130 km-re. - Hangja elcsuklott, de folytatta, bár tudta, hogy amit most mondani fog,az a legsúlyosabb dolog,amit egy gyermek valaha hallhat.
-A hírek szerint a szülei nem élték túl a balesetet. -
Léna az utolsó szót már alig hallotta; teste elernyedt,lelke és elméje fájdalomtól eltorzulva megadta magát. Léna összeesett, és elájult. Grigorij gyengéden a karjaiba vette, felvitte az emeletre és lefektette aludni.

Léna sokkos állapotban volt. Lázálma lehetett, mert kiverte a hideg verejték. Az álma a következő volt: Látta magát,ahogy három nap múlva,amikor kicsöngetnek,ismét találkozik szüleivel. Még soha nem érzett olyan nyugalmat, mint akkor álmában. Apja boldogan simogatta meg haját.
- Kislányom! Ugye ügyes leszel a koncerten? Büszke szeretnék lenni Rád!
- Igen apám! Szeretlek benneteket!
- Mi is szeretünk Léna! Három nap múlva találkozunk!

Léna hajnalban ébredt. Pontosan emlékezett Grigorij szavaira, és az éjszakai álmára. Tudta, biztosan érezte, hogy az álom valóra válik három nap múlva. Már csak a koncert van hátra, amin ügyes szeretne lenni, hogy apja kedvébe járjon. Felkelt az ágyból, és minden további nélkül, mezítláb, egy szál hálóingben elővette a hegedűjét,és gyakorolni kezdett. Hangszerének gyászos hangja magányosan verődött a nagy falak között.

Dimitrij még egyszer végigmormolta magában a tervét. Körbejárta az iskolát, megcsodálta a régi falakat, amik között valaha ő is tanított.
- Most újra tanítani fogok. Megtanítom, mi a legnagyobb szenvedés. - mondta mérgelődve, miközben egy nagyot rúgott a hóba. Szerette volna bent tudni már a bombát a szertárban. Izgalma kezdett elviselhetetlen lenni. Várta a holnapot.

Léna senkivel sem közölte a balesetet. Egész nap csak gyakorolt, egyre nagyobb megszállottsággal és várta a holnapot. Masenkával tökéletesítették a darabot, és megbeszélték, milyen ruhát vesznek majd fel. Későn ért haza, ahol Grigorij aggódva várta. Lefürdött és fáradtan bújt ágyba. Hamar elaludt, az éjszaka most álmok nélkül telt. Reggel boldogan ébredt. Ma van a koncert napja, holnap pedig szüleivel találkozik.

A koncert napja. Az igazgató elégedetten simította végig őszes szakállát.
”Ma minden rendben lesz. A szervezés hibátlan.”
Reggel nyolc óra volt .A fiatal diákok szüleikkel érkeztek a konzervatóriumba. A nagy előtérben első éves gimnazisták igazították útba a látogatókat. A földszinten állófogadással várták a kedves vendégeket, az emeleten már a zenéé volt a főszerep. Minden teremben más-más koncertekre készültek. Léna és Masenka az utolsó fellépő volt a 14-es teremben.
- Még szerencse, hogy nem a 13-as, az balszerencsét hozna ránk!- súgta Masenka Léna fülébe. Léna halkan felnevetett.
- Ne butáskodj! Ma semmi rossz nem történhet, hiszen tökéletesen felkészültünk.
Ez így is volt. Mind a két lány elszántsága, akaratereje és türelme korukhoz képest kimagasló volt. Tanáraik és diáktársaik is elismerték tudásukat.
- Délben kerültök sorra!- szólt az egyik tanár. A lányok fejükkel biccentettek, és visszabújtak a kotta mögé.

Az árny belépett az iskolába.
”Mindjárt dél van. Sokan mászkálnak a folyosókon, senkinek sem tűnik fel,hogy itt vagyok. Láthatatlan vagyok. Végezni fogok mindenkivel.”
Szeretett volna hangosan, vicsorgó fogakkal nevetni. Szíve torkában dobogott, zsebében kést szorongatott, arra az esetre, ha valami hiba csúszna a számításaiba. Már éppen indult a szertár felé, amikor az emeletről ismerős neveket hallott.
- Masenka, Léna! Ti következtek!- szólt a szervező.
Dimitrij megremegett a vágyakozástól. Szerette volna utoljára látni Masenkát -aki mára szépen felnőtt- mielőtt a túlvilágra küldi.
- Egy kis zenehallgatás nem árthat. - felsietett az emeletre. Halkan besurrant a terembe, és a két lányban gyönyörködött. Léna beintett és a darab elkezdődött. Dimitrij elégedetten sóhajtott:
”Vivaldi kettősversenye. Ez a legszebb mű, amit valaha is játszottam.”
Ahogy teltek a percek, a közönség ámulata egyre nőtt. A két lány játéka mindenkit magával ragadott. Lehunyt szemmel játszottak; a köztük lévő harmónia tökéletes párossá tette őket.

Dimitrij arcára kiült a döbbenet. Amiről már jóideje azt hitte, lehetetlen, az most még is megtörtént. Vivaldi és a két fiatal lány játéka könnyeket csalt a szemébe. Lába remegni kezdett, szíve összeszorult, a táskát - benne a bombával- majdnem kiejtette a kezéből. Felszínre tört belőle a hajdani hegedűtanár; aki annyira szerette a zenét, aki sírt,ha valami megérintette,ha boldog volt. Az időnek tíz év kellett, hogy kicsalogassa ezeket a könnyeket belőle. Ahogy az utolsó tétel is elkezdődött, nem bírta tovább. Szíve hevesen vert, arcát beborították a könnyek.
”Ki kell mennem, ezt nem bírom tovább.”
Könnyeivel küszködve Dimitrij az ajtóhoz lépett. Még egy utolsó pillantást vetett a lányokra. Masenkát gondolatban meg is érintette. Azután kiment a teremből. Lerohant az alagsorba, megállt a szertár előtt. Itt már senki sem látta, hallotta. És ekkor végleg összetört. Sírógörcs rázta testét, elméje eltompult és kegyetlen kérdés zengett bensőjében:
”Mit csináljak?”
Már nem érezte az idő múlását, lelkéből eltűnt a tíz év.
”A zene! A csoda az, ami mindenek felett áll!”
És ekkor megszólalt a csengő…
Dimitrij feltápászkodott a hideg kőpadlóról. Már észhez tért. Letörölte könnyeit és nyugodt, békés hangon annyit mondott:
”Köszönöm. Mostmár tudom, mit kell tennem.”

Léna boldogan bújt ágyba aznap este. Elégedett volt a mai nappal. A koncert jól sikerült, hibátlanul játszottak barátnőjével. Háromszoros vastapsot kaptak. De ami most ennél is fontosabb volt, Léna tudta,hogy a holnapi nap csodálatos lesz.
”Holnap csengetéskor találkozom az én drága szüleimmel.”

1908. december 20-a. A nap melyet Léna három napja várt.
”Már csak pár óra. Azt fél lábon is kibírom.”
A tanulás gyorsan telt, az órák peregtek. Már dél is elmúlt, amikor Dimitrij megérkezett a teázóba.
- Egy teát legyen szíves!- Amikor megkapta, lassan belekortyolt, és elmosolyodott. Közben kitekintett a fagyos tájra. Az utcák meglepően üresek voltak. Csupán a fagyos szél süvített, alig észrevehetően, maga előtt görgetve a hópihéket. A hó amit apró fehér kristályokban szórt alá az ég,magányosan takarta be a néma utakat, amit Dimitrij az ablak jégvirágai mögül figyelt.
”Milyen jó, hogy hallottam tegnap Vivaldit. Most már tudom, hogy helyesen cselekedtem.”
A pincér furcsán nézett rá a pult mögül.
- Jól van Uram? Olyan sápadtnak látszik.
- Csak a hideg miatt van. Adjon még egy szamovárteát. Ma már úgy sincs semmi dolgom.
”Tegnap hoztam egy döntést, ma csak nyugodtan elkávézgatok.”

„Öt perc múlva két óra! Mindjárt kicsöngetnek és találkozom velük!”- ujjongott magában Léna.
Az utolsó óra már nehezen telt. A tanár többször is rászólt, amire eddig soha nem volt példa. De a lány gondolatai csakis a találkozón járt.
”Vajon hoznak nekem ajándékot? Milyen lehetett a Diótörő bemutatója? Úgy várom, hogy megöleljem őket,és nagy puszit nyomjak az arcukra.”
Két perc van csak hátra. A tanár felírja a táblára a leckét, Léna alig bírja lemásolni a füzetébe.
”Mindjárt két óra!!!”

Csodálatos látvány volt. Szinte örökké tartó pillanat. Ahogy Léna futott le a lépcsőn már messziről észrevette a rá váró szüleit. Ők boldog mosollyal és kitárt karral várták lányukat. Léna szaladt, szinte repült. Léptei habkönnyűvé váltak, a télből nyár lett, a hó eltűnt csak a zöld pázsit és a virágok a kertben maradtak meg. A szülei egy kis tó partján álltak és onnan integettek Lénának.
”Gyere édes lányunk, most már nincs baj. Örökre együtt maradunk boldogságban, és békességben.”
A lány tudta, ez a legnagyobb öröm és nyugalom, amit valaha érzett. Mintha már nem is lenne teste, a gravitáció megszűnne létezni, úgy repült szülei felé.
Ám ekkor a távolból, nagyon mélyről egy furcsa hang ütötte meg fülét. A háta mögül jött.
Robbanás volt, és sikolyok. Kitisztult a látása, erősen süvítettek a hangok a fülébe. Hátranézett,és látta,ahogy az iskola darabjaira hullik szét a robbanásban;ahogy a diáktársak,a tanárok,az égő törmelékek között lelik halálukat. Hirtelen elesett. A mennyezet egy darabja ropogással vált el a plafontól, és csak zuhanni kezdett. Léna eközben előrenézett, szülei integettek neki. Megállt az idő számára. A végzetes faltörmelék a lány testét a padlóhoz préselte. Vége volt. De Léna tudta, ami történt,az nem a vég. Az egy új, örök és csodálatos lét kezdete. Lelke boldogan repült szüleihez.

„És ekkor megszólalt a csengő…”

2010.10.8.

Schnabel Annabella