hóemberek tele

Hóemberek tele

Ahogy sétáltam a délután, az aranyszínű fák között, melyet a borostyán színe koronázott meg, eszembe jutott a tavalyi tél. Hideg, hosszú, mégis gyönyörködtető. S, hogy mi teheti még melegebbé a hangulatot a fagyos évszak alatt?- Ez a gondolat hullott alá a fejemben, mint az utolsó útjára készülő falevél, mely halk suhogással ér földet. - Szerintem minden gyerek tudja a választ: a hóemberépítés, egy bögre forró csoki, és a család szeretete,ami egyre nő a Karácsony közeledtével. Emlékszem, tavaly milyen boldogsággal, és nyugalommal néztem a kicsiket az utcán, ahogy a hóból valamit teremtenek. Ugyanis, azt, hogy mit teremtünk, csupán a képzeletünk szablya meg.
Ahogy sétáltam az utcákon, a téli sötétségben, a házak előtt egy-egy hóember állt. Miközben csontomig hatolt a hideg és a magányosság párosa, az utcalámpák a fénye úgy verődött vissza a hóemberek szeméről, mintha engem figyelnének. Így már nem is éreztem magamat annyira egyedül. Olyan varázslatos volt minden, és még is magányos. Egyedül álltak, mindegyik csak figyelt, mintha arra vártak volna, hogy odamenjek hozzájuk. Úgy éreztem, végre először életemben, hogy nem csak én vagyok egyedül. Amikor hazaértem, láttam elénk is építettek a gyerekek valami kedveset. Egy hóember volt, ében szemekkel, a sárga sállal a nyakában. Kellemetlenül éreztem magamat, mert kint hagytam az udvaron, egyedül. Nem bírtam elaludni. Egyszerűen muszáj volt hozzá kimennem. Építettem mellé neki egy kutyát, hogy ne legyen egyedül. Rám borult a téli éjjel sötét leple. Végre először nyugodtan aludtam el, megelégedve a nappal. Így emlékszem vissza a tavalyi tél első napjaira.

Álmomban megint végigjártam az utat, amin hazajöttem. Érdekes volt, mert minden tökéletesen hasonló volt a valósághoz képest. Valami még sem stimmelt a dologgal. Bejártam a terepet, keresgéltem. Egyre feszültebb lettem. Valami nem volt rendben, nem voltam nyugodt, mint amikor legutóbb erre jártam. S mikor rájöttem, hogy mi az, ami zavart keltett a képben. Szomorú mosolyt eresztettem. -A hóemberek! Nincsenek itt! - Elmentem a házunkhoz, és csak a sárga sálat találtam ott, a kedves hóemberem helyén. És lépés nyomokat a hóban. - Ezek eddig nem voltak itt!!! - Meghökkentem, hiszen nem szokás hóembereket lopni. A hóember se kél lábra, tehát nem értem ezt az egészet! A végére akartam járni ennek az egésznek, így követtem a nyomokat.

Reggel a macskám dorombolása keltett fel. Szombat reggel volt. Amikor kinéztem az ablakon, egy kutya állt a kapum előtt. Kis testű volt, és a szőre fehér. Először azon gondolkodtam, hogy befogadjam-e ,de aztán rájöttem, hogy a macskám, Nyafi, nem bírná.
Nem akartam se őt a viszálynak kitenni, se a kutyát. A délután sétálgattam, majd kiültem a teraszra, verset írtam, és nosztalgiáztam a tavalyi évről. Kedves és fájó emlékek szorongatták a lelkemet. Hiányzott ő. Nemsokára lesz egy éve, hogy itt hagyott engem. Ez a nap is szokásosan telt. Este amikor lefeküdtem,még rápillantottam az ő képére, és álomra hajtottam a fejem.

Megint ugyanaz azt álmodtam. De már jártasan vettem az akadályokat. A nyomok után eredtem. Közben nagy pelyhekben esett a hó. Nem volt hideg. A főtér felé közeledtem, és ahogy egyre közelebb kerültem, egyre melegem lett. Pontosabban, nem nekem volt melegem, hanem a tájnak. Ennek ellenére esett a hó. Tudom már, mi volt az a gyengéd melegség ,ami akkor megcsapott : a szeretet melege. Ahogy kiértem a térre, nagyon furcsa látvány tárult elém: nagyon sok hóember, egymás mellé állítva, csak ott állt. Mindegyik felém nézett, de valamit rejtegettek a kör közepén. – Megszakadt a kép.

Vasárnap délelőtt. Ahogy kinéztem az ablakon, lábam gyökeret vert az ablaknál, és a döbbenettől csak ott álltam, mereven. A hó, esett. Pont olyan nagy pelyhekben,mint egy éve, amikor ő elment... Teljesen megzavarodtam ekkor. –Hiszen November közepe van!!! Ilyen nincs!!! – Megdörzsöltem a szemeimet, de ez sem segített. Hirtelen ugatásra lettem figyelmes. A tér irányából futott felém, a tegnapi kutya. Látványa a harmóniát árasztotta magából, ahogy beleolvadt fehér bundájával a hóba. Kimentem hozzá. Elcsalogatott a tér felé, majd a közepén megpillantottam a sárga sálat. Az ő sálját. –Hogy került ez ide??? Ez képtelenség! Ezt a sálat tegnap raktam fel a fogasra!-
Először nem tudtam, hogy megijedjek, vagy megdöbbenjek…Mire ezen elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy a kettő egyszerre uralja a testemet. A fagyott létállapotot a kutya törte meg, azzal, hogy odahozta hozzám a sálat. Hazamentem, és egész nap ezen gondolkodtam. Egy forró fürdő után, lefeküdtem aludni.

Álmomban megjelent a kutya. Már várt engem. Kimentünk a térre megint. Amikor odaértünk, óriási csend támad, és felénk fordult a tömeg. Az össze hóember ránk meredt. Az egyik előrelépett, és mély, zörgő hangon megszólalt:
- Tudjuk, hogy hiányzik neked! – Nézett rám, a gomb szemeivel, amik megértően ragyogtak.
- Kire gondolsz? – Várjunk egy kicsit! Én most tényleg egy hóemberrel beszélgetek?!
- Itt van velünk. Itt lehet, ha szeretnéd. Mi tudunk segíteni, hogy újra láthasd őt.
Erre a hóembernek előreadták a sálat. Az volt az. A sárga, ami az övé volt. Könnyeimmel küszködtem, majd kinyitottam a szám, és hangot próbáltam kipréselni a torkomon.
- Hogy lehet ez? Tényleg láthatom?- Eközben a hóember odacsúszott hozzám, majd fás kezével megfogta a kezemet. Mélyen a szemembe nézett ,majd előre a tömegbe.
- A képzelettel bármit lehet teremteni. Csak bízz magadban, és sikerülni fog.

Ahogy közelebb léptem, arrébb álltak a hóemberek, és szomorúan néztek rám. Bizakodva, és megtörve álltam a feladat elé. Letérdeltem, a hó nem volt hideg. Hirtelen, anélkül, hogy irányítottam volna a kezeimet, elkezdtem a friss hóból alkotni. Csak teremteni akartam. Őt. Miután végeztem, a sálát rákötöttem. A hóember, aki az előbb beszélt hozzám, odajött mellém, és rálehelt. A hólány akit én csináltam, megelevenedett. Nem hittem a szememnek. A lányom állt előttem. Ő , akit elveszítettem egy éve ilyenkor egy autóbalesetben. Visszajött! Minden olyan csodásnak tűnt. Odafordultam a hóemberhez:
- Nem tudom, hogy csináltad, de nagyon köszönöm!
- Hát tudod…Ez maradjon a mi titkunk, de mi, telenként nem hóembert állítunk, hanem másoknak a boldogságot. Ez itt a mi világunk. Itt megvalósítjuk a lehetetlent. Ti nem is tudjátok emberek, hogy ha mi nem lennénk, mennyire szomorú és merev lenne a világotok.
- És ez megvalósítható nálunk is? Az emberek világában?
- Sajnos…nem. Régen, egyszer megpróbálták az emberek, és kudarcba fulladt az egész terv. Azóta állítotok emlékül a szeretetre emlékezve minden télen hóembereket.

Ekkor felébredtem. Már mindent megértettem. Kimentem a kertbe és építettem egy hóembert, és mellé egy kutyát, mint tavaly télen úgy, ahogy ő tette. A lányomért érzett szeretet emlékére, a hóember nyakába kötöttem a sárga sálat. Munkába menet, hallottam, hogy valaki suttog a hátam mögött. Hátranéztem, és a hóember rám kacsintott. Lehet, hogy csak képzelődtem, de ezt tovarepítette magával a meleg téli szél.

Schnabel Annabella

a.d. 2010, november eleje