fagyos fáradtság

elfáradtam…mélyen legbelül,

s most,rám a némaság csöndje ül.

lassan dobban a szívem,s fáj

hogy lassan haldoklik velem együtt a táj.

tél ül ki szívemre,fagy vonja be

ugyanúgy, mint régen ekkor télen.

ott,hol a harmatos virágok csöndjébe,

bármikor megfoganhatott a rímnek képe.

s hova lett mind ez?érdemes-e

bármit is alkotni,s az kellemes –e?

hová tartunk mi?vezérel-e cél,

ha már érzések nélkül elvéreztél?

mire a sok kérdés?ki adja meg,

a választ,amitől még mindig fáj a heg?

sokan próbálnak vigaszt adni,

a szív melegében meghallgatni.

de engem senki sem ért meg,

de ha elmondanám,akkor is,kinek?

hisz magam sem értem szívem,

s eszem járását,mi nagy ívben

eltér a jótól,s hangosan kacag

kigúnyol,és betakar a harag.

Schnabel Annabella

a.d. okt. vége