Kénszag, fémszag hatol be élesen agyam legrejtettebb zugába,oda,ahol csak régi gondolataimon egy-két dögevő tanyázik.
Amikor egyedül vagyok, az érzéseim veszettül kaparják belülről lelkem, szabadságért vágyakozva.
A kétségek ölik meg az ember legigazabb magját is. Mi kiszáradt,szikes földön, csak hever összeaszva.
Halotti lepel borítja a tájat,a felhők zöldes színben hányják magukból az érzéseket, ez a fertő, ami körülvesz. Nincsen sem előre, sem hátra, csak állok, és a hideg eső is zuhogni kezd rám. Az elhalt faágak utolsó reccsenéssel adják ki a lelküket, s azok is talán a pokolra jutnak, saját lelkem zálogával együtt. A por belekap a hajamba, minek töredezettsége :lelkem öregségéből táplálkozóan fakad ki.
Sehol sem lenni a végén, senkiben sem emléket hagyva múlok el a saját világomból, melynek pillérei a távolban dőlnek le, egy villámcsapás martalékaként. Az út amin elindulok, üvegszilánkokkal van felszórva, s míg odaérnék addig a csodás halvány fénysugárig… már elvéreznék.
Schnabel Annabella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése