Nem hibáztatlak,mert nem tudod,
hogy imáimba foglalom éjjel a neved.
Nem hibáztatlak,hogy nem érzed még,
hogy szívem sopánkodva téged szeret.
Magamnak róvom fel,hogy lopva nézek utánad,
s hogy nem merem mondani,hogy érzek irántad.
Magamnak róvom fel,hogy nem fogom kezed-
hisz amikor csak lehet,találkoznék veled.
Magunkat hibáztatom keserű nappalon s éjjelen,
Mik néznek minket addig,míg egymástól távolba mered
a két szem. S tekintetük útja a szürke végtelen,
mi lelkeinket körbefogja,mint egy aranykeret.
S senkit se hibáztatok e derűs időrészekben,
mert félholtra vert,boldog remény a szívem.
Egyszer talán dobogni is fog mikor kettesben
újra félve nézünk egymásra.
S téged emellek a szív-piedesztára,
mit csak imáimban tettem eddig.
Miről nem tudsz,nem hallasz
többé, a végtelen örökig.
Schnabel Annabella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése