A hét út

Az írógép magányos kattogása törte meg a halotti csöndet a sötét szobában. Jelekkel telefirkált papírok, a falról omladozó vakolat és vér, valamint, a szakadozott függönyök lágy lengedezése ölelte körbe az ágyon görcsösen összegörnyedő testet. A hátsó szobában valami láthatatlan erő dolgozott, talán a sors, vagy Isten, az írógép mögött. A papíron két szó állt, amit mire legépelt a szerzője, a másik szobában szenvedő test felordított. A két szó a láthatatlan mártírság volt.

Ahogy a férfi ült a papír és a tinta felett a félhomályban, megint megrohamozta a szokásos, gyötrő belső kérdése: „Érdemes-e alkotni? Kinek? A kietlen tájnak? Az értékvesztett, reménytelen embereknek?”
De J. mindig talált valami kiskaput a reménytelenség alól, így mindig kitartóan írt, hittel és reményekkel telve, a szeretet oldalán. Nem akarta feladni. Elveit a rothadó táj, a korhadó fák, és a kén színű felhők sem győzték le, akárhányszor körbetekintett rájuk régi teraszáról. Ha egy kicsit elbizonytalanodott emberi küldetésében, bíztatni kezdte magát, hogy győznie kell maga és Isten felett még egyszer, ha már elsőre nem sikerült.
Az író aznap a szokásosnál ingerültebb volt. Nem elégítette ki az alkotás vigasza, úgy érezte, hogy valami nagyobb dolgot kell véghezvinnie, mert ez így kevés. Ahogy bement a házába, magára vágta a szakadt szúnyoghálós ajtót, leült a konyhában, egy recsegős székre. Végig nézett a szobán, és magán is gondolatban, mire hirtelen rávágott egy óriásit az ebédlő asztalra, amiből hatalmas roppanás, és por szállt fel. Ráborult az asztalra, és zokogni kezdett, könnyei a porral egyesültek. Hideg levegő nehezedett rá a csontos emberi testre, ami lassan megadva magát az álomnak-elernyedt.
Vakító fehérség - amit a szem képtelen megszokni -, valamint lágy zene mászott bele J. fülébe. Hideg, havas szél lengedezett, ködös felhők környékezték őt. Váratlanul nagy erő kényszerítette testét a meghajlásra, amivel ha akart volna, akkor sem tud szembeszegülni. Nagy szél kerekedett, sötét felhők csomósodtak, villámlani kezdett, mire egy mély, dörgő hang hozzászólt:
- Fiam!
-„Biztos csak a felhők dörögnek”- nyugtatta magát J.
- Én szólok hozzád- felelte az előbbi hang, kevesebb szigorral.
- Ki vagy te? – kérdezte J. ijedten, és fejét próbálta felemelni, de a láthatatlan erő, még mindig uralkodott a teste felett.
- Én vagyok a láthatatlan, én vagyok az elfogyó, a bőséges, a halhatatlan, a halandó… Az, aki örökké teljes.
J. érezte, hogy ki előtt áll,és ennek tudatában feltette azt a kérdést, amire imáiban mindig is szeretett volna választ kapni.
- Miért fordultál el tőlük?
Kis hallgatás után – mintha gondolkodna a Mindenség-, így felelt: - Miközben én mindent megadtam nekik, folyamatosan elfordultak tőlem. Feleslegesen adtalak nekik téged, a fiamat, és megannyi prófétát. Hány ember szenvedése volt fölösleges, miközben az ember önkényesen hazudott a nevemben, sőt, akár gyilkolt is.
- De, hisz te vagy a Mindenható. Atyám, ezt régebb óta tudtad, hogy ide fognak jutni a teremtményeid. Akkor még is, miért alkottad az embereket? Pár évezrednyi gyönyörködés számodra csak egy-két pillanat.
- Amióta emberi testben vagy újra a Földön, te is sokat felejtettél, fiam… Miért sírtál lenn? Te is tudod, hogy akikért sírsz, nem érdemlik meg a könnyeidet.
- Miattad sírok, Atyám! – J. erőt vett magán, és apja szemébe vájta könnyes tekintetét. – Elegem van abból, hogy nem engeded, hogy segítsek! Elsőre sem tehettem semmit szabad akaratomból. Könyörgök, most, adj egy esélyt nekem. Én tudom, hogy vannak akik még őrzik a szeretetedet, és értük érdemes harcolni. Ha már páran vannak, az elég ahhoz, hogy a többi emberhez is eljusson az értelem. Felemészt a tehetetlenség.
- Túlságosan vakon követed a halott eszméidet, Fiam. Ha velem így tettek, veled miért tennének másként?
- Csak adj egy esélyt, és meglátod, hogy nem hiába alkottad meg a világot. Engedd, hogy bizonyítsak előtted, sok ember nevében, és a magaméban is.
- Halld a feltételeimet – szólt lassan, kimérve az Úr: - Minden egyes megtérített lélekkel, bizonyítod előttem a remény értelmét. Viszont, minden egyes csalódásért, olyan fájdalmas jelet kapsz tőlem, amit én kaptam, amikor csalódás ért. Ha végül a saját hited is meginog, átérzed az én teljes fájdalmamat.
Hirtelen J. teste megrándult, kipattant a szeme, és ébren volt. Ott feküdt koszosan, ám reményekkel telve, az asztalon. Felpattant, zavartan berohant a hálószobájába ahol az öreg macskája, Matuzsálem aludt. A nagy hangzavarra az állat, idős korát meghazudtolva pattant fel a szakadt díványról.
Felkapta bőr táskáját, amit az idő foga keményre rágott, beledobálta jegyzeteit, és kirohant a házból. A ház fala mellől felkapta régi, rozsdás, kopott kerékpárját. Mielőtt azonban felült volna rá, fejébe húzta kopott kalapját, amit gondosan leporolt. Az óváros felé vette az irányát. Még egy utolsó pillantást vetett szülőházára, mi bölcsője volt.

Az út hosszabb volt, mint tervezte. A szél szemébe fújta a port, amit a kiszikesedett földről kapott fel. Minél nehezebb volt a tekerés, annál inkább nőtt benne a bizonyítási vágy. A hold ezüstje, bíborosan kacsintott ki a sötét-lila felhők mögül, amikor megérkezett az óváros kapujához. A romokat lágyan simogatta a hold fénye. Ahogy behajtott a városba, már a megszokott látvány fogadta: Üres, düledező házak, omladozó, korhadt deszkák a földön, és síri csönd. Néhol egy-egy olcsó petróleumlámpának a fénye pislákolt a verandákról, jelezve a túlélők számát.
A távolból egy régi zongora hangja úszott át a hideg levegőn. A lassú, nyugodt dallam csábítóan hívogatta J. lelkét egyre közelebb magához.
Ahogy odaért a házhoz, bepillantott a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón, ahonnan sárgás fény áradt ki. A zongora előtt egy őszülő öregasszony ült, ujjai halvány színe egybefonódott a megsárgult elefántcsont zongorabillentyűkkel. A nő lassan –anélkül, hogy megszakította volna zongorajátékát- hátranézett, rövid pillantást vetett a férfira, majd visszafordult.
Kis idő elteltével, recsegős hangon megszólalt:
- Nem értem, miért nem megy úgy ez a darab, mint régen… Régen sokkal egyszerűbben ment minden. Nem volt semmi ennyire szürke… Bárcsak … A bárcsak a világ legszomorúbb szava… Bárcsak újra, úgy tudnék játszani, mint rég… akkoriban még sokkal több érzelemmel játszottam. Mára pedig semmi más nem jutott nekem emlékül,csak a régi önmagam után érzett irigység.
- Hogy szólíthatom, asszonyom? –kérdezte a férfi.
- Invidia a nevem. Mit keres itt? – vágta oda neki recsegő, közönyös hangon.
- Szóval, úgy érzi, hogy nem sikeres? Kikopott a régi önmaga? Megengedné, hogy leüljek maga mellé?
Az asszony szigorú tekintettel maga mellé pillantott a székre, ezzel jelezve engedélyét, a kérdésre válaszolva.
A férfi leült az asszony mellé, a zongora tetejére lerakta a táskáját majd előhúzott belőle egy kottát. Rárakta a kottatartóra, ahol kicsit kisimította gyűrődött, sárga papírdarabokat. Levette a kalapját, rátette táskája tetejére. Majd elfojtott sóhajtással, félénken kinyújtotta a kezét, és leütötte az első hangot. Aztán a másodikat, lassan melléemelte a bal kezét a jobbnak, és játszani kezdett. Kíváncsian emelte fel a tekintetét, miközben játszott. Invidia, lehunyta a szemét, majd hirtelen összeszorította száját, arca elsárgult, izmai megrándultak, és rácsapott a zongorára. – Hagyja abba! –ordított fel. Önnek megy, nekem miért nem? Elegem van az ilyen emberekből, takarodjon ki a házamból.
- Kérem, ne, - ugrott fel a székről J. – én csak segíteni szeretnék, hölgyem. Ez a dal a szív dallama. Nyilván ön is ismeri a darabot. –hirtelen elugrott a férfi a felé repülő üveg elől- Nézze, hölgyem!! Kérem, fejezze már be, erre nincs semmi szükség. Itt hagyom a kottát, és csak annyit kérek öntől, hogy próbáljon a szívére hallgatni, és a kiszáradt magjait az érzelmeinek, próbálja megöntözni, régi szép emlékekkel. Próbálja szeretetből játszani a darabot… Elhiszem, hogy nehéz, ilyen körülmények között, de hinnie kell nekem. Ez a saját érdeke.
- Nem hiszem el, hogy jó szándékkal jönne, önt is a saját érdekei vezérlik, mint akár csak engem is, tűnjön el innen- Invidia szemei csak úgy lövellték a szikrát.
Ahogy kilépett az ajtón J. felnézett a holdra, és hasogató fájdalmat kezdett érezni. A fájdalom térdre kényszerítette, ujjaiban feszülést érzett, és a rostok szakadását. A hold ugyanolyan idegenen nézett rá, mint amikor megérkezett, de nem volt ereje gyönyörködni benne… Melegség folyt a kézfejéről, s amikor ránézett, olyan vörös volt a vére, mint a hold, abban a pillanatban. – „ Megérkezett… ez volt az első”- mondta, ahogy rátekintett a vonal alakú sebére. Amikor a fájdalom alábbhagyott, a hold újra a szokásos fényét árasztotta a kihalt sikátorokra. Behúzódott a férfi az egyik erkélyhez, kartonpapírokra feküdt, s lassan elaludt.

Másnap reggel, valami nedves, fura érzésre ébredezett J. a verandán. Ahogy kinyitotta a szemét, egyre inkább körvonalazódott neki a nagy barna folt, amit látott. Egy kutya nyalogatta sebes kezét, amit nem kötött be. Lassan feltápászkodott, majd felült az kutya mellé. Macskáján Matuzsálemen kívül ,évtizedek óta nem látott állatott, csak fényképekről. Magához ölelte a kutyát, majd szomorúan a szemébe nézett; a kutya már vak és öreg volt.
- Hát te, merre hagytad a gazdád? Biztos éhes vagy…Gyere, kövess –közben felállt, és intett a kutyának- , keresünk neked valami ennivalót.
Ahogy poroszkáltak ketten az utcákban, hirtelen az egyik sarokban egy embert pillantottak meg, aki egyik kezével álmában is koldult, a másikban, meg egy fél kenyeret szorított koszos rongy ruhájához. A kutya, elkezdte a kenyeret szimatolni, és nyalogatni. Ám a koldus álmából megérezhette, hogy valaki meg szeretné kóstolni a kenyerét, így rögtön felugrott, és ráordított a kutyára. Majd lassan végighordozta tekintetét a férfin.
- A kutya magával van? –kérdezte undorral.
- És ön kivel van? Ennyire éhes? Mióta nem evett?
- Én magam vagyok, semmi más nem jutott nekem öreg koromra, csak a koldulás, és a más után való takarítás, ételben-italban egyaránt. Esetleg ide tudná nekem hozni onnan, abból a hordóból a kukoricakását?- kérdezte nyájasan a koldus.
- Miért nem elég önnek az a kenyér, ami a kezében van? Máris többet akar? A kutyától bezzeg sajnálta az imént…
- Most kioktatni van itt engem, vagy segít is valamiben? –szólt rá zsörtölődve. –Esetleg tudna adni egy kis pénz, vagy egy szál cigarettát?
- Ha adok…- nyúlt higgadt, kimért mozdulattal a táskájához- akkor ad a kenyeréből ennek a kutyának? Vagy legalább meghallgatja amit mondok?
- Hogyne- felelte nyájasan, és szolgálat készen a hajléktalan.
J. kivette az ezüst cigaretta tárcáját, amin megcsillant a fáradt Nap sugara, ami még jobban felkeltette a koldus érdeklődését. Halk kattanás után, odanyújtott egy szál cigarettát az embernek. Leült mellé, előhúzta a gyújtót, és farkasszemet nézve az öreggel meggyújtott a cigarettákat.
- Nézze, uram – közben beleszippantott egyet a cigarettába-, felesleges aggódnia azért, hogy nem lesz holnap mit ennie, hisz akár, most ebben a pillanatban, meg is halhat. Miért félti ennyire ezeket a dolgokat? Istennek köszönheti egyedül, hogy féltheti még a koldult, összegyűjtött ennivalóit. Ahelyett, hogy adna belőle a rászorulóknak, és hálát adna azért, hogy még él, ahelyett mohón halmozza maga köré az ételeket. Ott ni –mutat az egyik kartondobozra-, abban mióta ott áll már az a csirkecomb? Nézzen magába könyörgöm, és gondoljon egy kicsit abba bele, hogy másnak nagyobb szüksége van rá, mint önnek. Kérem, hallgasson a szívére… Látja ezt a kutyát? - megint, lassan beleszív J. a cigarettájába-. Ez az állat rosszabb állapotban van, mint maga. Adjon neki egy kis ennivalót.
- Na… hát ha ilyen szépen kéri, talán adok neki.
J. reményekkel telve, mosolyt eresztett az öreg felé és megkérdezte: - Megtudhatnám a nevét, uram?
- Hát…itt a városban, csak Gulának szólítanak. –válaszolt a koldus, majd egy kis darab kenyeret oda ad a kutyának.
- Hihetetlen, önző alak!!! Azt hiszi, ennyi elég a kutyának? Ennyi telik ki önből? Nagyon remélem, hogy egyszer a helyes útra tér- azzal felállt, és a kutyának jelezte az indulást-. Gula önmagában morogva próbálta bizonygatni az igazát, amit már maga sem hitt el. Az öreg hirtelen a hátat fordító férfi után dobott egy üveget, ami épp a vállán találta el J.-t , fájdalmas sérülést okozva.
-„ Ez volt a második…”- halkan jegyezte meg a férfi, a fájdalomra ügyet sem vetve.

Ahogy tovább sétált J. és a kutya, hirtelen fura szag csavarta az orrukat. Bepállott festékszag terjengett az egyik ház nyitott ablakából. Mivel ez elég szokatlannak ígérkezett, J. a kutyát kint hagyva, bement a házba. Amikor benyitott, bizarr, ellentétekkel teli képet tárt elé a szoba: rendetlenség, rég beszáradt ecsetek a földön, festék foltok, asztalon és a földön is heverő képek. A festmények hátborzongató igényességgel mutatták be a valóságot. Mindegyik képen egy aláírás volt rajta: Ira .
J. beljebb haladt, a lépcsőig, ami hívogatóan tekintett rá. Halk léptekkel hagyta maga után sorra a lépcsőfokokat, s amikor a lépcső tetejére ért egy zokogó fiatal fiút látott, egy vászon mögött ülni.
- Engedd, hogy segítsek rajtad- állt meg egyenesen a férfi az ajtóban, könnyes szemmel.
A fiú hátrafordult, szemei véresek voltak, hatalmas könnyek mosták néhol festékfoltos zsenge arcát.
- Senki sem tud. Már senki sem tud. –felállt,s folytatta- Már a jó Isten sem tud. Sose néz ránk, engem elhagyott. Sorban hagy engem itt mindenki. Folytonosan csalódnom kell-, üvölti a fiú.
- Nézd… Ira? …Nem kell, hogy így legyen, nyugodj meg és szedd össze magad.
- Így hívnak… Nem kell, hogy így legyen, valóban, de így van. Ez ellen nem tudok mit tenni – a fiú dühösen, őrjöngve felborította a festőállványt, és az ecsetet a földhöz vágta.
- Engedd el a dühödet- lép hozzá közelebb J.- és nézz szembe az élet sötét oldalával. Ne nyugodj bele. Tégy ellene. Ne engedd, hogy elragadjon a harag, hisz az csak téged emészt fel.
- Persze, sokat tudsz te is a halálról, a baráti árulásról, és a fájdalmakról. Nem tudod, milyen egyedül harcolni ellene. Elegem van, tűnj innen!- üvöltötte Ira, miközben lökdösni kezdte a férfit.
- Legalább, csak egyszer próbáld félretenni a dühödet, kérlek… és meglátod, rátérsz a helyes útra. - szólt hozzá J. ,miközben elhagyta a házat.
Mire kiért a férfi, a kutya már nem volt ott. Nagyon szomorú lett, mivel senki sem képes meghallgatni, még az sem, aki szintén olyan fájdalmakban szenved, mint ő. A férfi őrjöngött a váratlanul a lábába csapó éles fájdalomtól, annyira, hogy összecsuklott, mert teste nem bírta a kínt. – „ Tudom… Uram, tudom ez a harmadik, de nem tántorít meg a fájdalom”- gondolta magában, miközben bokáját szorította erősen, s amikor levette kezét egy pillanatra a sebről, nem lepte meg, hogy véres volt a keze. Hátára fordult, pihennie kellett.

Mire beesteledett, rá tudott állni már a bal lábára is, bár a fájdalom miatt, csak bicegni tudott. Nem ment sokat, mire egy olyan épület elé ért, amit pontosan ismert. Bódító illat, kevély kacarászás, és vörös fény dőlt ki a házból. Felismerte, így előre elgondolta, miként fog bent érvényesülni. Amikor bement, mindenki végignézte, ő viszont senkire sem figyelt. Egyenesen a pult felé ment, levágott a fogadós nő elé három ezüstöt, leszegte a tekintetét. Remélte, hogy nem kell szóba állnia a romlás bálványával.
- Uram, volna szíves a kalapját levenni?- érdeklődött a nő.
- Nem. – a férfi lassan emelte fel a tekintetét. Az asszony kibuggyanó melle, elhízott alakja, eléggé taszító látvány volt a férfi számára ahhoz, hogy csak egy pillanatra nézzen rá a torz, női arcra.
- Jól van, ennyi pénzért, a négyes szobába menjen.

A férfi szó nélkül átviharzott a szobán a tivornyázó emberekkel nem törődve, fel a lépcsőn. Jobbra kanyarodva, nem sok választási lehetőség közül hamar megtalálta a négyes szobát. Lendületesen benyitott, az ágyon egy részeg kurtizánt talált. Lerakta a pénzt a fésülködő asztalra, egy üveg rossz minőségű bor mellé. Amíg a nő hempergett az ágyon ide-oda, ő halkan kutatni kezdett az asztalon. Megpillantotta a hölgy fanyelű hajkeféjét, aminek a markolatában egy kopott név volt olvasható: Luxuria.
A férfi letette a kalapját, táskáját, és odahúzott az ágyhoz egy széket. Amikor a nő észrevette, kéjesen kezdte megkörnyékezni a férfit. Lassan a nadrágjához nyúlt, ajkába harapott, és nevetgélve kereste J. tekintetét, aki mind ezek ellenére, kicsit bosszankodva, leszedte magáról a nő koszos kezét. Megköszörülte a torkát, ugyanis zavarban érezte magát.:- Hmm…Luxuria?
- Tessék? Mit szeretnél kérdezni? Inkább a szavak embere vagy?- kérdezte gúnyos kacajjal a nő.
- Az, hogy kéjelgésbe fojtod az életed, sehová sem vezet. A kínt, elviselni sem bírod, ezért fojtod magad lelkét a borba. – válaszolta hidegen a férfi.
- Ugyan már, mit tudsz te a kínról? Milyen kín?- s közben kínos nevetésbe kezdett a hölgy.
- Valóban… elviselhetetlen lenne számomra is a tudat, hogy ha senki sem szeretne engem igazán. Pontosabban, aki szeretett volna, Ő hozzá sosem fordultál. Megelégedtél a paráznaság kényelmével, sosem szorítottad emberi korlátok közé vágyaid, s így a telhetetlenséged mélyre húzott téged.
A lánynak a szemei elkerekedtek ezekre a szavakra, s lassan fátyolosan kezdtek csillogni a barnás szemei. Látszott a száján, hogy szeretett volna valamit mondani, de elcsukló hangon nem bírt semmit sem mondani, összeroskadt az ágyra, és üvöltött fájdalmában. Akárhova hordozta fel-fel bukkanó tekintetét, nyugvásra nem lelt… csak ordított, és zokogott.
A nagy zajra feljött a pultos asszony, s lármát, csörömpölést csapva kiterelte J.-t a szobából. A lányt lefogta aki tiltakozóan ordított a férfi után, mentve saját helyzetén: - Én sosem akartam,hogy így legyen, nem tehetek ellene semmit már, erre ítéltek.
Ahogy haladt a lépcsőn lefelé a kiabálás tompult, a levegő egyre hidegebb lett. Amikor leért a lépcsőn, már számított arra, ami fogadta: Körbeállták a férfiak, mindannyian megvető tekintettel néztek rá. Előrébb lépett az egyik a sorból, leköpte és így szólt hozzá: - Ma te leszel a negyedik, akit helyre kell tenni.
- A negyedik… tudom.
Hirtelen az ablakokon beszűrő tört fény kialudt. Sistergő, kopogó zaj terítette be a helységet. Egy sebhelyes arcú ember erős léptekkel indult meg a férfi felé, elővette pisztolyát, tarkón ütötte őt. A többi részegedett, rosszéletű ember –a vezért követve- a földön rugdosni kezdték a magatehetetlen testet. A félholtra vert embert, kidobták a sáros udvarra a szemetek közé, amit a nagycseppű zuhogó eső figyelt. A hideg víz a férfi arcába hullott, életre hívó jelként. Eszmélés nehézségét támogató hasító fájdalom nyilallt bele az oldalába a férfinak. Kevés erőt merítve felemelte a véres fejét. Véres sarat köpött ki maga elé, majd nagyot sóhajtott, mire szeme összeszűkült a fájdalom alatt. Hátára átfordult, s rögtön a bordáihoz kapott. Levegővételét halk sistergés kísérte, és a szenvedés mély érzete. A távolból, homályosan csattogó közeledő lépteket hallott. Egy erősebb kéz megragadta vállánál, s ennek az erőnek megadva magát elvesztette eszméletét.

Alma és fahéj illat mászott le lassan a férfi orrán. Kellemes, sárgás szűrt fény simogatta szemét. Oldalra fordította fejét, s ahogy kinyitotta dagadt szemeit, lágy vonalakkal körbevett férfit látott a széken ülni. A férfi arcát nem bírta kivenni, de látta, hogy kezében egy régi, kopott rózsafűzért szorongatott, fejét térdére hajtva. Halk morajlást hallott alászállni az alak szájáról. Szemeit körbehordozta a szobában; vastag, csöpögő viaszú gyertyák világították körbe a meszelt falakat. A férfi mellett, az asztalon egy ezüst tálca volt kikészítve, rajta rongyok, ami mellett egy kancsó pihent. A pap amikor észrevette hogy a sérült ébredezik, lassan, halk léptekkel odaült mellé az ágyhoz és kötéseit gondos mozdulatokkal kezdte lecserélni. A pap aggódó tekintettel nézett az idegenre, s lassan ébresztgetni kezdte.
- Mi történt önnel fiam?- simította végig a férfi homlokát az atya. A férfi szándékai ellenére, képtelen volt megszólalni, szavai a morgás és a nyögés enyészeté lett. A pap amikor levette a kötéseit, arca elborult.
- Teremtőm… ezek stigmák…- akadozott hangján nem bírta befejezni elkezdett mondatát. Amikor a férfi táskájára nézett, elkerekedett a szeme. Szemei ugráltak a félelemtől a bőr vésésen.
- Az nem lehet, hogy maga lenne J…- a férfi hangja elcsuklott. - Tudja fiam, én Acedia atya vagyok, és évekkel ezelőtt láttam álmomban önt. Mondták, hogy jönni fog. – mentegetőzve a pap hirtelen térdre rogyott,s folytatta: - Ha tudom, hogy az mind igaz amit ott látok, akkor…talán nem tartana itt ez a város.
A pap hirtelen felszakadozó zokogásba kezdett, mire a férfi a fejére tette a kezét.
- Nem csak a maga hibája… De… még tehet ellene. Ne fordítson többé hátat a gyülekezetének, Acedia. Az elkényelmesedés, amit megengedett magának még jóvátehető.
- És mégis, ki hallgatna meg?- nézett fel a pap, könnyes szemeivel. –Soha senkit nem érdekelt a prédikációm, már a hitemet is elvesztettem. Ez így mindenkinek sokkal könnyebb.
- Néha a fájdalmas, nehezebb utat kell választani atyám.
- A saját érdekemben nem lépek soha többé a nehezebb útra. Itt már senki sem segíthet. Sőt arra kérem önt, hogy ebbe avatkozzon bele. Sokkal több ember sérülne, mint azt gondolná. Többet ártana egy nagy változás, mint használna. A segítségemet is pusztán a normáknak köszönheti, de egy kutyán is ugyanígy megesett volna a szívem. Pár nap múlva felgyógyul. Utána kérem hagyja el a házamat.
- Higgye el, még tud változni. - tette hozzá reményekkel a férfi.
- Nem kívánok.
- Akkor legalább annyit mondjon meg Acedia atya, hogy a városnak hol találom meg a vezetőségét?- kérdezte csüggedten a férfi, miközben próbált feltápászkodni.
- Haladjon végig a főutcán… Egy viszonylag szép épületbe találja meg őket majd. A vezetőség évek óta a vérünket szívja, s fényűzésben élnek. Ide érezni a lelkük romlásának a szagát… De kérem, még maradjon, súlyosak a sebei.
- Bort iszik, vizet prédikál, atyám. Nem kívánok maradni.
J. lassú léptekkel, összeszedte a dolgait a szobában, majd a lépcsőn felbicegve, otthagyta az egész életét elhenyélő papot.

Nem kellett sokat gyalogolnia, hogy megpillantsa a romok közül kiemelkedő épületet. Ahogy közelített, egyre jobban érezte az erősödő fájdalmat, ami testét teljesen uralta már. Az ég kitisztult felette és erős, perzselő fény ereszkedett vállaira. A meleg miatt, megfosztotta magát felső ruházatától, térdre ereszkedett, s sírva fohászkodott az Úrhoz. Érezte, hogy imái csak erősítik a perzselő fényt, ami alászállt az égből. A férfi nem adta fel, kitartóbban fohászkodott, mert tudta hogy megérdemli ami következik. A menny sugarai hátába égették az ötödik jelet. J. hátán a bőr sisteregve barnult be,s fájdalmak kísérték a bőr összehúzódását. Amikor befejezte az imáját, felállt, s a kínokkal nem törődve egyenesen beindult a palota felé. Szeme vérben forgott a dühtől, de ez csak elszántságát növelte.
Berúgta a hatalmas szuvas fakaput, s egyenesen felfelé tartott. A belső udvaron álló, mállott kődarab a hajdani szökőkút része volt, s a fekélyes pompát jelzője. Felment a lépcsőn, útját leszakadozó ruhadarabok kísérték, s bement egyenesen a nagyterembe, ahol épp dőzsölő lakomát rendezett a hajdani király,és királyné. Amikor megállt, megfagyott a levegő a teremben. A király néma tekintettel kiküldte az asszonyt az oldaláról, aki sértődve hagyta el a tárgyakkal zsúfolásig telehordott termet.
- Hogy lásd kegyemet, egy mondatot engedek meg neked, hogy szólj.
A férfi maga mellé köpött, s így szólt: - Nem a kegyed kell. A saját és más érdekében tanácsolom, hogy szolgáltasd vissza mondjuk ezt, –s rámutatott egy ládára- a zongorista öregasszonynak. Vagy például, itt ezt az adag festményt, amit önkényesen elkoboztál a festő fiútól. Nem is beszélve a nehéz adók alatt nyögő, romló néped pénzéről. Neked semmi sem elég?
- A világ összes kincse sem. De ha az már nem lehet az enyém, próbálok abból gazdálkodni, ami van.
- Hogy nevezik erre felé azt a lecsúszott uralkodót, aki mindenkit kifosztogat saját kapzsiságának csillapítására?
- Hogy a nevemre lennél kíváncsi, te paraszt? Avaritia vagyok. – nézett rá a király várakozóan. - Na?
- Tessék?
- Térdre ereszkednél?
- Mégis, ki előtt? Ösztöneik által vezérelt állatok előtt, nem hiszem, hogy szokás lenne. - válaszolta félszeg mosollyal a férfi.
- Akkor meg mire vársz? Távozol? –kérdezte ingerülten a hajdani uralkodó.
- Hallgasson meg, kérem.
- Tán eddig nem azt tettem? Mégis ki vagy te, hogy ilyen hangnemben letámadsz, bírálod az ÉN életvitelemet, és még azt kéred, hogy hallgassalak meg?! – üvöltötte a zsugori zsarnok.
A lármára betoppant a felesége, aki hisztérikusan védeni próbálta az urát:
- Ön azt sem, tudja, mennyi jót tett ezért a városért a férjem. Igazán büszke vagyok rá. A sok zavargás ellenér egyben tartja a népet.
- Nézzen körbe… milyen áron tartja mégis egybe? Tévképzetekbe ringatta magát rég asszonyom, a büszkeség elvakította önt.
- Én márpedig joggal vagyok büszke, hiszen kékvérű vagyok, és én vagyok az úrnő. Ön egy senki, aki idejön minket háborgatni alaptalanul. –ripakodott rá a nő.
- Superbia, légy szíves, fáradj ki innen. - szólt rá a férje kemény hangon, ingerülten. – Ezek az ügyek nem tartoznak rád.
A nő engedelmesen kiment, de még mielőtt rázárta volna a magas fehér ajtót a teremre, szúrós tekinteteket szórt a hívatlan vendégre.
A zsarnok borús arccal útjára bocsátotta a férfit:
- Tűnjön innen, hordja el magát, amíg nem késő.
Rácsapott a székre, és a felesége után ment. Ahogy kiment, remegni kezdett a föld. Ropogtak a gerendák, a kőtörmelékek morzsolódva szakadtak ki az oszlopokból. J. tudta, hogy menekülnie kell. Ahogy futott ki az udvarból, kétséget támasztó gondolatok martak bele az agyába. „ El tudok-e futni sorsom elől? Megbuktam-e teljesen? Ezt a két embert is elveszítettem, bár elveszíteni is csak azt lehet ami az enyém volt valaha. Van-e még értelme a küldetésemnek? Sikerülni fog? Sikerülni fog.”
Hirtelen hatalmasat ordított az udvaron: - Gyertek, ha kell, rászolgáltam az utolsó két jelre. De a saját hitemet soha nem vehetitek el tőlem.
„ Atyám, tudom, hogy nem hallgatsz meg, hisz ezeket is te küldöd büntetésként rám.” Hatalmas vihar kerekedett kint, amit lesújtó villámok kísértek. Sötét, vastag felhők terültek el az égen.
– Tudom, hogy itt vagytok. –ordította a férfi.
Pár szárnysuhogás hangja után, két alak jelent meg a kiválasztott előtt. Szomorú tekintettel néztek rá, majd előkaptak két kést és szótlanul végigvágták a férfi alkarját, aki nem tanúsított ellenállást. Fogait összeszorította, szemét becsukta s érezte a fájdalmat. Amikor kinyitotta szemét a karjához kapott, de a két alak már nem volt ott. „Ezeknek a szeráfoknak nem adatott meg az, ami nekem: a hit. Ők csak parancsot követnek… ezért nem hibáztatom őket. Haza kell mennem… fáradt vagyok. Pihenni szeretnék… csak aludni, és várni a csodát.”

A távolban csendes szél görgette maga előtt a vihar hátrahagyott darabjait, néha belekapva az omladozó cseréptetőn álló szélkakasba. Az utcák halottak voltak. Pont mint azelőtt, hogy idejött volna a vándor. Kifelé haladva az óvárosból változatlanul hirdették a romok a fizikai, és lelki pusztulást. Az út visszafelé sokkal hosszabbnak, és fájdalmasabbnak tűnt, mint azelőtt. A férfi testileg megtört és lelke is szakadozni kezdett, a testét takaró rongyokhoz hasonlóan.
„Kén és fémszag hatol be élesen agyam legrejtettebb zugába, oda, ahol régi gondolataimon egy-két dögevő tanyázik.
… Amikor egyedül vagyok, az érzéseim veszettül kaparják belülről lelkem, szabadságért vágyakozva.
A kétségek ölik meg az ember legigazabb magját is. Mi kiszáradt, szikes földön hever ,összeaszva.
Halotti lepel borítja a tájat, a felhők zöldes színben hányják magukból a halott érzéseket, ez a fertő, ami körülvesz. Nincsen sem előre, sem hátra, csak állok, és a hideg eső is zuhogni kezd rám. Az elhalt faágak utolsó reccsenéssel adják ki a lelküket, s azok is talán a pokolra jutnak, saját lelkem zálogával együtt. A por belekap a hajamba, minek töredezettsége: lelkem öregségéből táplálkozóan fakad ki.
Sehol sem lenni a végén, senkiben sem emléket hagyva múlok el a saját világomból, melynek pillérei a távolban dőlnek le, egy villámcsapás martalékaként. Az út, amin elindulok, üvegszilánkokkal van felszórva, s míg odaérnék addig a csodás halvány fénysugárig, mit az otthon nyújt… már elvéreznék.”
- Sok ideje kísértesz Istenem a reménytelenség gondolatával. - súgta maga elé a férfi.

Sok gondolat bántotta a lelkét, de mire hazaért, ezek enyhültek. A szokásos omladozó vakolatú falak távol a fertőtől, nyugalmat sugároztak neki. Magára maradt a kudarccal, és a hitével. Fáradtan leült a kopott díványra, s csak bámult maga elé. Hatalmas sóhajtás hagyta el szenvedő testét, felállt, átment a másik szobába és rádőlt az ágyra.
Jelekkel telefirkált papírok, a falról omladozó vakolat és vér, valamint a szakadozott függönyök lágy lengedezése ölelte körbe az ágyon görcsösen összegörnyedő testet.
Könny, és vér mosta az arcát; az igazi reménytelenség.
- Nem bírom már tovább. Csalhatatlan vagy Atyám, igazad volt. Nem teljesítettem amit szerettem volna, én is emberből vagyok. Nem hiszek már semmiben. Sikerült megtörnöd. Hirtelen óriási fájdalmat gerjesztő mindent beragyogó, búgó fény nyelte el a szobát. Amikor abbamaradt, a férfi üvöltött a fájdalomtól. Sebei felszakadtak, teste fehéren világított.
„Uram, érzem a fájdalmadat, a csalódottságot, könyörgöm hagyd abba. Nem bírom elviselni ezt a sok hazugságot ami a nevedben történt. Nem bírom, szállj ki belőlem, a magam kudarcát sem bírom elviselni. Hogy tehettem ezt?!”
A férfi nehezen feltápászkodott az ágyról, egy széket ragadott meg, s azzal a lendülettel az öreg ruhásszekrénye ajtaját feltépte. Nagyon keresett benne valamit, s amikor megtalálta, örömkönnyeket hullajtva a megváltás útjába ment.

A hely ahova érkezett, már ismert volt számára. Biztonsággal ölelték körbe a habszínű felhők és a hideg zúzmarás levegő. Az anyagtalan lét és a fájdalommentesség szabadságát csak most bírta igazán kiélvezni.
- Atyám, igazad volt. –szólt keserű hangon, megtörvén a szél zúgását.
- Látod fiam… megint a saját vesztedbe rohantál, ugyanúgy ahogy akkor régen. Mire volt jó megint a kötél?
- Igen, de akkor azt te irányítottad, viszont most a saját utamat járhattam. Tévedtem. Te mindenek felett álló vagy, tudásod cáfolhatatlan és örök.
- Aki saját maga által vet véget életének, annak –te is jól tudod- nem itt van a helye. Mondd csak Júdás, megérte-e neked ez az egész? Bizonyítani csak saját emberi gyengeségedet tudtad. A hited gyengesége, s a szenvedések alatti megtörés miatt most a Pokolra jutsz. Mártírságod a Földön élőknek fel sem tűnt, saját vakságuk miatt. Mire voltak jók a szenvedéseid, ha ettől nem változik semmi?
- Magam előtt tisztultam meg. Te amikor a fiadat adtad az emberekért, és nekem el kellett árulni… Én nem ezért szenvedtem, és a fiad sem. Bizonyítanom kellett saját magam előtt.
- Bizonyítottál előttem is, bár tudnod kell, én mindig is nagyon szerettelek, sose fogyott szeretetem irántad. Nézd, mi történt azóta, lent.
A felhők szétnyíltak az Úr keze alatt, s egyenesen lehetett látni Júdás hajdani házát.
- Nézd meg fiam, a mohó koldus befogadta a kutyát, azóta együtt élnek. A zongorista asszony már nem irigykedik mások érzelmi és fizikai sikerére. Elengedte az eszményített múltat a régi érzelmekkel együtt, s most a jövőbe kapaszkodik új úton járva. A fiatal festő, imádkozott hozzám miután elmentél. Meghallgattam őt és megboldogítottam haragos lelkét. A fiatal kurtizán még aznap éjjel visszament a bordélyba, s új életet kezdve felmondott, s kifelé menet felgyújtotta az életét bekebelező fertőző építményt. A lány ezután a paphoz ment, és őt kizavarva restségéből, megújulásra bíztatta. Ez már elegendő jel volt az öreg atyának, hogy kövesse az újonnan elé rendelt utat. A vezetők ellen még halálod éjjelén összefogott a nép, legyilkolta őket. Akár hiszed, akár nem, - bár haláluk pillanata előtt mindenki megtér- ez a két romlott ember is képes volt rá.

Júdás szeméről örömkönnyek hulltak alá, s uralhatatlan öröm járta át.
- Atyám…
- Nem kell megkérdezned, fiam. A válaszom igen… áldozatod nem volt hiábavaló, viszont neked követni kell a szabályokat. - mondta szomorúan az Úr.
- Boldogan megyek oda, ahova mennem kell. Ne legyél bús, Atyám. Áldozatomért csak annyit kérek, - habár megbocsátottál az embereknek, újra-, hogy teremts nekik egy kicsit tökéletesebb hitet, hisz engem is ez vezet oda, ahová megyek. Az erőt viszont az tartja bennem örökké, hogy a láthatatlanság nem járt együtt sikertelenséggel.

Schnabel Annabella