a tépett szárnyról

feküdtem az ágyban,gondolatban mellette,de fizikailag utcáknyira tőle.úgy fájt a lelkem,amit a magány,és annak fájdalmai szőttek át,ezen az esős
borongós őszi estén,hogy csak hevertem,és léteztem mint egy darab hús,mint az anyag...de teljesen máshol jártam lelkiekben.
annyira fáj minden...úgy érzem magam mint egy tépett tollú madár...és amikor fohászkodok,hogy ne tépjék tollaim azt mondják:
-te téped saját magadnak.te okozod a sebet magadon,pompás pehelytollaid saját magad téped ki, sárga kis csőröddel.
s ilyenkor egy látomás végén,hirtelen levegőt veszek újra,és meghallom az óra monoton kattanását,mely csak méri-méri a mérhetetlen,végetelen időt.
s múló pillanataival méri szűntelen a meg nem számolható,meg nem mérhető,érezni nem érezhető érzéseimet.
bele se éli magát,szólni se kell hozzá,az idő amit ő képvisel mindent lát,tud,érez,hall...
látja,hogy éjjelente magányomban zokogva alszok el,tudja ,hogy miért zokogok,érzi azt,hogy érzek én,hallja zaklatott szipogásom.
és ezt,a nap minden percében,az év minden napján,és a végtelenek minden évében,amíg csak élek,amíg világ a világ.
de őt ki fogja meghallgatni?vajon, rá, ki fog időt szánni?....egyáltalán van e olyan valaki aki képes rá?
hát igen...néha a legerősebb mellé is kell valaki...


Schnabel Annabella
(2010 szept vége)

fázik a lelkem

Fázik a lelkem...


Lelkem megfáradt...Tépni,rágni akarja,
de nem tudja:Próbálja,de nem tudja.
Az én lelkemnek hamvai hullanak
az éjszakába,S többé vissza nem fordulnak.

Elsínylett már minden,s mindenem
olyan idegen felém,Mintha nincstelen
lennék,S ami rég volt kincsem
eltűnt.Nincs miben hinnem.

Hittem volna benned,hogy óva védesz.
Egy darabig tetted,aztán engedtél a fényhez.
Belementem.Azt hittem ha menekülök
egyszer talán majd,megmenekülök.

S most,hogy kietlen a táj a sötét lepelben.
Egy-két könnycsepp arcomról lecseppen.
S csak csöndben ülök,de várj!
Új hír jött,s szívem újra jár!

Remények,kérlek,mit belétek vetettem,
Most az egyszer,hagy legyen nekem
jó,s utána,törhettek zúzhattok újra...
Csak most....várjatok ezzel az útra.

Schnabel Annabella
(2010 szept)

szösszenet

volt egyszer egy srác.meg egy lány.aztán találkoztak...és mindkettőjüknek apránként,de elkezdett megváltozni az életük.
először egy klubban találkoztak,és bár a lánynak nem az volt a célja,hogy felszedje magának,még is megtörtént.
és bár a srácnak nem az volt a célja,hogy engedjen a lánynak,még is megtörtént.
persze minden csöpögős tini-sztori így kezdődik.tiniknek bár nem tinik,de így kezdődött.de,hogy hogy végződik,senki sem tudja.
azóta találkoztunk, újra-meséli a lány kicsit szomorkodva.azóta a csodás délután óta,csak ő jár az eszemben.azok a szemek........amikor tekintete egybeolvadt az enyémmel,
tudtam,hogy ő az, akire vártam....amikor rám nevetett,hangjának kellemes búgása lágyan simogatta a fülemet.olyan,mintha mindig is rá vágytam volna.
bár,szerintem ő mit sem tud erről az egészről...nem nagyon meséltem neki még az érzelmeimről.
különben is!mit mondanék el neki akkor?azt hogy folyamatosan az eszemben jár?hogy a hangja visszacseng a fülemben?hogy a szemei ragyogása
olyan magával ragadó volt ,hogy még mindenhol az ő tekintetét keresem?......nem... nem hinném,hogy kéne.lehet sok lenne neki.
nem tudjátok,ezért elmondom,hogy mi történt velem...mentünk haza ezzel a sráccal,és egyszerre egy esőerdős részhez érkeztünk,ahol
vad öntözők csapdái állták utunkat.én nem akartam vizes lenni,és ő sem....de,gáláns lovag módjára,maga mellé állított be,és hagyta,hogy a víz
őt érje telibe,és ne engem.az átjutás sikerét mindkettőnk önfeledt kacagása koronázta meg.folytatva utunkat egy valóságos zöld övezeten vágtunk át,
aminek emlékképeit még az ottani növények is könnyen fel tudnák idézni.elértünk a célunkhoz.bementünk a kapun.de kapcsolatunk első nagy próbatételével már is szembesültünk:
az 1 köbméteres,50 éves lifttel.annyira antipatikusak voltunk egymás számára a lifttel,hogy amikor beléptünk az ajtaján,penetráns levegő csapta meg hálából a szagló-receptorainkat.
felértünk a lakásba,s a fiúunoka megelégedetten locsolhatta meg a nagyi növénykéit,miközben az élet nagy kérdéseire játszottunk kérdez-felelek-et.
a szörnyű csak az volt,hogy bent is ugyanolyan meleg volt, mint kinn a teraszon.így hál istennek' választhattunk szar és szar közül,de valahogy nem tudott minket érdekelni a plusz 50 fok,
amíg egymással vagyunk.


ez is csak egy szösszenet:) szerintem aranyos történet.:)
Schnabel Annabella
(2010 aug)

vallomás

-életem...én tényleg nagyon szeretlek... de, amúgy már:felbosszantottál,megrémítettél,elszomorítottál,megleptél,meggyújtottál,elkápráztattál.
-ez. a szerelem.bemutatom.
....nem csak rózsaszín,habos, és könnyű. pont ilyen. számunkra.


ez csak egy részlet.szerintem aranyos,és őszinte.

Schnabel Annabella (2010 szept.)

a költői kérdés csapdája

Miért van kedvem..

Miért van kedvem sírva bújni az ágyba?
S közben lágy mosolyt eresztek arcomra:
Műveim elfogadták.S most,hogy él minden,
arany,könnyem,boldogságom nincsen.

Hah,inkább utamat veszem ágyam felé,
s ott letérdelek,mint az oltár elé.
Kérdezném valakitől,aki tudja,
Hogy Isten szól majd, ha megunja?

S most,itt fekszem párnák közt,
bánatomat könnyeimbe fojtva.
Kicsiny szúnyog döngicsél,
lassan könnyeimben fürdögél.

Nem.Nem fürdik ő már többet,
mint ahogy szívembe tőröd döfted:
Meghalt ő is.Akár csak én.Kezek által.
Egy álomképet törve bennem,
Sebeimbe tükör szilánkját verted.

S elfáradtam.A dünnyögés is csendesedik,
a kis szúnyog meghalt.Nem dobbanik
se szív,se lélek,se bogár,se érzés.
De még hátra van a nagy kérdés:

Miért van kedvem sírva bújni az ágyba?....

Schnabel Annabella
a vers 2010-szept.

furaság

Fura ez az egész...

Sose gondoltam volna,hogy ilyen lesz vele,
Mi megcsapott most az a reálság szele.
Hisz,ahogy egyre inkább jön ő felém,
Érzem,ahogy szívem levegőt kíván,szegény.

S közelsége neki oly kellemes volt,
De ez az érzés bennem egyre kihol..
Nem értem őt,hogy miért gondolja
Azt,hogy szíve közelebb,ha az enyémet rombolja?

Miért kell szeretetével folytania engem?
Nem értem,talán vétkes az én lelkem?
Miért kell szeretetével erőszakolnia engem?
Talán nem volt elég,mit már cselekedtem?

Nem volt elég,s most így rója vissza a sors?
hogy őszintén szeret,de szeme mint a gyolcs?
Vajon miért nem lát gyönyörű szemével,
hogy aztán gondolkodhasson az eszével?

Igen...az túl egyszerűnek bizonyulna,
hogy ha hurok,szívem köré nem szorulna.
Hiába,lehet bennem van a hiba:
Szeretni képes vagyok.de csak bánatimba?

Schnabel Annabella
a vers 2010-szept.

nyárbúcsúztató

Utolsó nyárnak estjén...

ahogy az eső kopogását hallom,
Tudom:idővel jön az alkony.
S az énekesmadarak csicsergő lágy dalával
hagyom magam mögött a nyarat minden bajával.

Hisz mindenkinek hozott valamit,
ha más nem,a madarak dalait.
Hisz minden alkonykor édesen daloltak,
hallottam,mikor babám kezei melegen karoltak.

Vagy csak az a szív dobbant tőle,
ami a szerelemből táplálkozott előre?
S csak nekem lett volna oly édes,
hogy nekik a daluk nem vétkes?

Schnabel Annabella 2010 aug 31