feküdtem az ágyban,gondolatban mellette,de fizikailag utcáknyira tőle.úgy fájt a lelkem,amit a magány,és annak fájdalmai szőttek át,ezen az esős
borongós őszi estén,hogy csak hevertem,és léteztem mint egy darab hús,mint az anyag...de teljesen máshol jártam lelkiekben.
annyira fáj minden...úgy érzem magam mint egy tépett tollú madár...és amikor fohászkodok,hogy ne tépjék tollaim azt mondják:
-te téped saját magadnak.te okozod a sebet magadon,pompás pehelytollaid saját magad téped ki, sárga kis csőröddel.
s ilyenkor egy látomás végén,hirtelen levegőt veszek újra,és meghallom az óra monoton kattanását,mely csak méri-méri a mérhetetlen,végetelen időt.
s múló pillanataival méri szűntelen a meg nem számolható,meg nem mérhető,érezni nem érezhető érzéseimet.
bele se éli magát,szólni se kell hozzá,az idő amit ő képvisel mindent lát,tud,érez,hall...
látja,hogy éjjelente magányomban zokogva alszok el,tudja ,hogy miért zokogok,érzi azt,hogy érzek én,hallja zaklatott szipogásom.
és ezt,a nap minden percében,az év minden napján,és a végtelenek minden évében,amíg csak élek,amíg világ a világ.
de őt ki fogja meghallgatni?vajon, rá, ki fog időt szánni?....egyáltalán van e olyan valaki aki képes rá?
hát igen...néha a legerősebb mellé is kell valaki...
Schnabel Annabella
(2010 szept vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése